GNL911

Éppen aznap romlik el az ébresztő óránk, amikor megmozdulni látszik valami az életemben. Mint kiderült, a másodpercmutató görbült el. Éjszaka és reggel gyakran felrúgtam az ágyunk mellett véletlenül az órát, biztosan megunta a gyűrődést. Életemben most lesz először másodpercmutató órám. Talán azért, hogy ne siessek annyira. Akkor is megmaradnak a vásott perceim – gondoltam. Aztán a másodperc-mutató nélküli óra néhány óra múlva végleg megállt. Nem hagyta magát kizökkenteni idejéből.

Talán egy éve jártam utoljára a Tabánban. Van a Naphegy oldalában egy gyönyörű tölgy, amelyet mindig megölelünk, imádjuk sűrű, forró kisugárzását, amely még télen sem szűnik áramolni. Most egy szomorú, számos erős ágától megfosztott fát találtam. A közkertészek csak rombolni járnak ide. Tavaly már kipusztították a domboldal bodzáit, amelynek édes, gyógyító virágait minden évben leszedtük. Vajon munkaadóik irigyek arra, hogy a növények nem parancsra nyílnak?

Metallica-koncerten vagyunk Anyámmal egy zárt helyen, és ő nemcsak élvezi a kőkemény zenét, hanem még beszélget franciául is J.H.-del, aki K.H.-nek adja ki magát. Anyám bírálja H. tetoválásait és megígéri, hogy rajzol neki újakat. Immár 20 éve annak, hogy akkor még fölöttébb serdületlen gyermekeimmel az MTK-pályán őrjöngtünk az Enter Sandmanen, a Harvester of Sorrow-n és andalodtunk el az Unforgivenen és Nothing Else Matters-en, ami egyfajta intézményes jel lett, miután szakítottam gyermekeim Anyjával. A nyitózene pedig az „aranyláz” volt A Jó, a Rossz és a Csúfból, szintén duplán lett kedvenc. Később fotográfus Barátommal Bécsben röhögtük magunkat halálra, amikor megláttuk a Stadthalle beengedőit, akik hadiözvegy WC-s nénikre emlékeztettek, szemben a budapesti kigyúrt barmokkal. És, lássunk csodát, semmilyen balhé nem volt, sőt, a közönség poénnak vette, amikor J.H. erősítője felrobbant a színpadon. Csak mi tudtuk meg, hogy nem poén volt, amikor a backstage-be mentük, és hallottuk, hogy J.H. még mindig őrültül káromkodik miatta. Aztán egy év múlva Prágában vártuk kora délután két órát, hogy K.H. felébredjen az interjúhoz, addig versenyt absolutvodkáztunk Közép-Európa sajtójával. Végre megjelent, feketére festett körmökkel és egy méreten felüli szivarral, de még képesek voltunk legyűrni kábulatunkat. újabb egy évre rá, ismét ő várt minket MTK-pályán, akkor már elég volt a sör is a kommunikációhoz.

Esztelenül nyírják a fákat a környékünkön is. Mintha az elektromos fűrészek elszabadultak volna az emberek kezében. A munka végeztével összeállnak egy csapatfotóra, mint a vadászok. „Hová megyünk innen?” – kérdezi egyikük. „Zuglóba” – feleli egy másik. „És mi lesz, ha ott sem fizetnek ki minket?” – teszi fel az újabb kérdést az első. A választ már nem hallom.

Utazom, teljesen megtömött bőröndökkel, amikor meglátok egy csodaszép lemezboltot, LP-ket és CD-ket, kedvenc muzsikusaimtól, John McLaughlintól, Miles Davistől, John Coltrane-től, a Pink Floyd-tól, de csupa olyant, amiről még nem is hallottam. Teljesen elfog a láz, mindent meg akarom venni, de már nem férnek sehová. Ekkor valaki felvilágosít, hogy e csodálatos zenék nem esnek sem térfogat, sem pedig súlykorlátozás alá, ne hagyjak itt semmit.

Egy férfi eszelősként rohan keresztül-kasul a városon. Imádja feleségét, családját, de néhány nappal korábban találkozott egy fiatal nővel az utcán, aki egy labdát dobott feléje, és amint visszadobta a labdát, rögtön halálosan beleszeretett a nőbe. Ettől kezdve minden pillanatát szigorúan beosztva száguldozott családja és a nő között, akinek a családja azonnal befogadta őt, mit sem tudva a férfiról. Most végleg kimerülni látszik. Egy kurva szólítja le, a férfi belemegy az üzletbe, azzal a feltétellel, hogy semmi szex, csak szeretné valakinek végre elmesélni ezt a rémálmot. A kurva beleegyezik, felmennek a lakására, a férfi mesélni kezd, és rémülten érzi, hogy ebbe a nőbe is halálosan beleszeretett.

Különös anyajegyek jelennek meg a testemen. Vajon mit üzennek? Vajon a jobb alkaromon viselt Göncölszekér megvéd-e tőlük. Eddig nem sok hasznát vettem, de talán most eljön az ideje.

Valamikor szenvedélyes filmnéző voltam. TV-ben is. Mostanában azonban már húsz perc után csak üveges szemmel nézem a képernyőt. Filmklasszikusokat és tucatműveket érzek egyformán unalmasnak. Lehet, hogy így harcol a lelkem a vizuális élmények banalizációja ellen? Vagy pedig képtelen vagyok elfogadni, hogy öregszem?

Egy óriásplakáton egy szép vonuló meztelen női hát és csípő, egészen az erkölcsileg korrekt mélységig. Alatta egy teljesen felöltözött, farmerdzsekis, sportos testű, vagányan rövid hajú, egyszerű arcú lány vár dohányozva a buszra. Ha választanom kellene, nem lennének kétségeim.

Egy késő esti filmről kell még lapzárta előtt tv-jegyzetet írnom, magam sem tudom, miért kell ehhez egy koncertre mennem. Bejutok a backstage-be, ahol összekötözött, kivégzésre váró embereket találok. Nekem ez lenne a sorsom, már jönnek is értünk a hóhérok, amikor felkapok egy ott heverő gitárt és egyenként verem szét velük a hóhérok fejét. Elég lenne mindegyiknek egy-egy ütés, de én tobzódni akarok a vérben.

Az Író a piacon meglátta egy régi tanítványát, a Gitároslányt, aki egyik pillanatról a másikra tűnt el a szeme elől. Pedig közel 30 évig leveleztek, ráadásul végig megőrizve a hagyományos postai levelet, az Író egyenlette a lány műfordítói törekvéseit, remek zenéket cseréltek. Aztán egyszer, sok-sok évvel ezelőtt, első személyes találkozásukra a Gitároslány magával hozta a húgát is. Az Író néhányszor titokban találkozott a kicsivel, de aztán elmaradt, nővére azonban továbbra is írt neki, továbbra is úgy fejezte be leveleit, hogy „csók”, de ritka találkozásaik során még soha egy igazi csókot sem váltottak. Egy utolsó látogatás után, amikor a lány találkozott az Író Asszonyával, megritkultak a postai levelek, néha jött még egy-egy e-mail, aztán már az sem. A Gitároslány is megtalálta a maga párját és már nem volt többé szüksége egy soha be nem teljesedő kapcsolatra. Most is az Író szólította meg, a lány éppen csak válaszolt, és sietett tovább.

Lassan négy éve, hogy utoljára felszálltam a Tabánban a 178-as buszra. Akkor is vártam rá legalább negyedórát. Olyankor mindig olvasni kezdtem a megállóban – így tettem most is – és a Krisztina térig biztosan olvastam, akár jutott ülőhely, akár nem, ott azonban rendszerint felszállt egy ugyanoda tartó kolléga, akivel megbeszéltük az élet szóra sem érdemes dolgait. Nem mindig örültem nekik, mert gyakran éreztem, hogy felesleges fecsegésükkel megzavarták olvasmányélményemet. Most azonban a végállomásig olvashattam, senki sem zavart meg. Egykori munkahelyem ma is áll. Főbejárata felett felcsavarodott nemzeti lobogó, mellette szakadt, rongyos európai zászló.

„Túl öreg a rock and rollhoz, túl fiatal a halálhoz” – énekelte 37 évvel ezelőtt Ian Anderson. Ő még mindig nem elég öreg a rock and rollhoz. Ő nem. A halálhoz viszont mindketten fiatalok vagyunk. Még akkor is, ha rólam jobban lemondott a világ, mint amikor fogadásokat kötöttek rám, hogy meddig bírom az önpusztítást. Túlságosan józan lennék a mához?

Kintornás Klezmerbe borult bolero az elmegyógyintézet sétaóráján. Kényszerzubbonyban hallgatnak a hangszerek, a capella kapilláris ereink kárhozat-kápolnájában. Rózsaszín foltok figyelnek és fegyelmeznek. Agnosztikus ágensek főnek ferde fazekakban. Behegednek hegedűszó ütötte sebeim. Agyhalálunk rendőrei razziáznak az ész rejtett rekeszeiben.