Minden tiszteletem a sokszor deheroizált Picassónak, de ha a galambra gondolok, mindig eszembe jut a tücsök és a hangya meséjének modernizált meséje, amelynek a végén a hangya azt mondja: mondd meg annak a La Fontaine-nek, hogy forduljon fel a neve napján! Még hogy béke…amúgy a galambról elnevezett lányának, Palomának (vagy fordítva) is leghíresebb filmszerepe Báthory Erzsébet volt…
Pedig a madarakkal általában jóban vagyunk. Különösen imádjuk a rigókat (néha még télen is dalolnak az ablakunk alatt minden természeti törvénynek fittyet hányva), jól elvagyunk a már-már domesztikált dolmányos varjakkal és csókákkal, szeretjük nézni a sirályok röptét, a kedvenceink azonban mindenek felett a cinkék, akik évek óta erkélyünkre járnak magot enni a hűs hónapokban. Egyetlen kivétel van: a galamb, homéroszi jelzővel a „levegő patkánya”.
Félig zárt udvarra néz házunk és az udvart néha teljesen elborítják a galambok. Hiába az önkormányzati tilalom, hiába a kapualjba kitett gondnoki, lakótársi kiírások, egyesek folyamatosan szórják nekik az ablakokban a kenyeret és más étkeket. Naná, hogy ideszoktak. Azokhoz is, akik mindig elkergetik őket, mint mi. Még a cinkéknek szánt magot is olyan pohárba tettük ki, amihez nem férnek hozzá. Mégis rendszeresen megjelennek az erkély párkányán, sőt, egyre beljebb merészkednek, és ha már ott vannak, oda is szarnak. A minap egy erős szél kiborította a magos poharat, a szotyolák szétszóródtak az erkély padlóján. No, több sem kellett a galamboknak…
Azóta a legkülönbözőbb módszerekkel próbálkozunk, hogy megszabaduljunk mindennapi látogatásaiktól. Már kitettünk lebegő-lobogó rongyokat, körülbelül úgy viszonyulnak hozzá, mint a németek a második világháborúban a Maginot-vonalhoz – egyszerűen megkerülik. Hegyes kiálló botokat tettünk ki, azok között is megtalálták a rést. Előszedtem egy régi afrikai maszkot, amit Apám hozott még hajdan Ghánából, elég félelmetes, azon is csak röhögnek. És tőlünk sem félnek: szinte karnyújtásnyi vagyunk, amikor méltóztatnak odébb hussanni. Már ott tartunk, hogy fontolóra vettük a patkánymérget és a légpuskát, amelyek ugyan ellentmondanak alapvetően humanista felfogásunknak, de lehet, hogy az ultima ratio erősebb lesz, hiszen az erkélyünk így használhatatlanná válik. És nemcsak a cinkéknek…
Az egyik éjjel szörnyű álmom volt. Este kitettünk egy nagy fazék vendégváró levest az erkélyre, természetesen fedővel együtt. Aztán egyszer csak egyre erősödő és sűrűsödő kopogásra ébredtünk. Kinéztünk és szinte az egész erkélyt elborították a galambok, egy részük cserépbe ültetett fenyőfánkon ült, mások az afrikai maszkon, de a legtöbben a fazekat vették körül és ütemesen verték a falát. Sir Alfred, ki vagy a mennyekben, most segíts! Két marokra fogtam minden gyilkos ösztönömet, és elindultam feléjük. Kettesével kaptam el őket a nyakuknál fogva, összeroppantottam a csigolyájukat, majd a tetemet ledobtam az udvarra. Mivel a többiek még ekkor sem repültek el, addig folytattam a mészárlást, amíg az utolsóval nem végeztem.
Fel is riadtam erre nyomban. Most már csak egy valóságos megoldás kell. Lehet, hogy szólok a környékbeli idősebb kínaiaknak, akik még emlékezhetnek egy régi hazai kampányra. Még a Mao Ce-tung-i időkben hírlett, hogy Pekingben úgy szűntették meg a galambinváziót, hogy a helyiek kimentek nagy tömegben a galambok által frekventált terekre, és tapssal, kereplőkkel és egyéb zajkeltő eszközökkel egyszerűen nem hagyták leszállni a madarakat, amelyek egy idő után végkimerültségtől hulltak alá….
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
