Pedig minden nagyon békésen indul. Életemmel egy vidéki házban vagyunk, amelyet könyvtárnak alakítottak át. Van az egyik szobának egy olyan sarka, ahol olyan kötetek vannak, amelyek a könyvtárosok szerint már nem kellenek senkinek, ezért szabadon elvihetők. Mindketten válogatni kezdünk, Életem főleg karácsonyi énekeket, régi családi hagyományokról szóló könyveket, én életrajzokat, zenész- és sportoló-történeteket.
Valaki szól, hogy a közelben buli van, szívesen látnak minket. Kiválasztott könyveinket letesszük két csomagba az egyik polcra és átmegyünk a szomszédba, amelynek hatalmas udvarán valóságos lakodalom és vásári forgatag zajlik. A tömeg elszakít minket egymástól. Ismeretlen ismerős figurák rohannak meg, mindegyik valami itallal, szinte erőszakkal töltik belém, egy idő után azonban már magam is önként nyúlok az egyre újabb és újabb poharak után. Meglátok egy arcot, tudom, hogy ismerjük egymást, híres német zenész, és mivel éppen találtam egy olyan könyvet, ami róla is szól, szívesen dedikáltatnám vele. Mondom neki, hogy rögtön visszajövök, csak elhozom a szomszéd házból a könyvet.
Amikor visszatérek, teljes káosz fogad. A könyvtárat feldúlták, bár a könyvek megmaradtak, de egymásra dobálták az összest, ott ember nem talál meg semmit. A terem közepén valami fülsiketítő zene szól, ketten abból a zenekarból nyomják vadállati módon, amelyből több mint 10 éve kiszálltam, mert lakodalmas zenére akartak váltani. Énekesük pedig maga Öregmedve. Megpróbálok erőt venni magamon, bár az alkohol már erősen elborította az agyamat, és visszaemlékezni, hogy milyen könyveket választottunk ki. Rávetem magam a kupacokra, lázasan hajigálom a könyveket, de csak azt a bizonyost találom meg, amelyet dedikáltatni szeretnék. Rohanok vissza a szomszéd házba, ott megint elsodor a tömeg, csak messziről látom német zenész ismerősömet, ő viszont mintha már nem ismerne meg.
Visszatámolygok a könyvtárházba, Életemet keresem, senki sem tudja, hol lehet. Üvölteni kezdek, mire Öregmedve megragad a galléromnál fogva, és kidob. „Szégyellhetnéd magad, ott tartasz, ahol húsz évvel ezelőtt” – ordítja az arcomba.
Kint találom magamat az utcán, és látom, hogy elhagytam a cipőmet, és amúgy is elég hiányos öltözetben vagyok. Újra visszamennék, de közben szakadni kezd az eső, és az utcán pillanatok alatt olyan mély és sűrű víz kezd hömpölyögni, hogy még átúszni sem tudom.
Leülök a még szárazon maradt járdaszigetre, összehúzom magamat. Abban bízom, hogy e katatón póz még megvéd valamennyire.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
