GNL911

Két ünnep között testünket-lelkünket kiszellőztetendő kedvenc Margitszigetünkre sétáltunk ki, hogy élvezzük a csendet, az év utolsó teliholdjával jött napsütést, gyönyörködjünk téli álmukban is áradó fáinkban.

A madarak persze nem alszanak, de az ő hangjaik számunkra régóta részei a természet belső csendjének, amelyet mi sem zavarhatunk meg.

Már közel jártunk Iker-platánjainkhoz, amikor egy hosszú, fehér hajat viselő, magas, jókötésű idősebb úrra lettünk figyelmesek. Életem már jóval előttem észrevette őt, és nemcsak azért, mert jobb a szeme, mint nekem. A férfi egy zacskóval állt az út közepén, onnan szórt szét mindenféle nagyobb méretű morzsákat. Egyszer csak azt láttuk, hogy tucatnyi dolmányos varjú vette körül, és lábainál csipegették az eleséget. Azt már eddig is tudtuk, hogy e szürke-fekete madár régóta nem fél az embertől, mi magunk is nemegyszer tapasztaltuk, hogy egy-két méterre totyog tőlünk és csak akkor hussan fel, ha már szinte mellette állunk, vagy egy hirtelen mozdulatot teszünk. E madárraj azonban úgy vette körül a férfit, közben időnként perelve egymással, mintha csak egy baromfiudvarban lennénk.

„Ezek nem is az enyémek – mondta a férfi – azok kicsit lejjebb várnak rám. De ezek is idejönnek. Hoztam nekik egy kis kutyaszalámit, nagyon ízlik nekik”.

Az ebéd azonban nemcsak a dolmányosoknak járt. Hamarosan a cinkék is megkapták étküket. Ha a varjak láttán tátva maradt a szánk, akkor a kis repülő gyöngyszemektől valóban leesett az állunk. „Jönnek majd, és a tenyeremből esznek” – mondta büszkén a férfi, és nem tűnt hencegésnek. Mégis csak akkor hittük el, amikor egy-egy apró cinke tényleg rászállt a kezére és onnan csipegetett.

„Régóta megértem magam a madarakkal. Fiatalabb koromban baglyom is volt, amely szabadon járt-kelt körülöttem. Évekkel ezelőtt megismerkedtem Szepes Máriával és megkérdeztem tőle, hogy mi lehet ez a szoros kapcsolat köztem és a madarak között. Mire Mária csak annyit mondott: Ön biztosan tud valamit a szárnyaló lelkükről.”

Így beszélgetve haladtunk hármasban a férfi saját dolmányos-csapata felé, közben mókusokra is felfigyeltünk. Útitársunk közben diókat kocogtatott egymáshoz, elmesélte, hogy van egy kis barátja, aki a kezéből veszi el a diót, de most lehet, hogy elbújt a nagy kutyák elől. Egyszer rátalált egy sebesült mókusra, elvitte állatorvoshoz, de már nem tudták megmenteni, mert eltört a gerince. Hamarosan megérkeztünk a varjú-csapat körzetébe, és uramfia, csapatostól érkeztek, körbejárták a Főnököt, ha elindult, követték, földön és levegőben, ő pedig angyali nyugalommal osztogatott nekik.

Szüleim évek óta etetik a cinkéket ablakuknál, egy ideje már hozzánk is járnak, bár itt a mi terünkön nagy a madárétterem-konkurencia. Imádjuk a fecskéket – egyszer egy be is repült a szobánkba –, és én különös tisztelettel figyelem a Duna felett a sirályokat. Ennyire közel azonban még sosem engedtek minket magukhoz. Talán ez lesz spirituális utunk következő lépése?

Amikor elváltunk a Madaras Embertől, észrevettük, hogy túlmentünk Iker-platánjainkon. Remélem, most az egyszer megbocsátanak az elmaradt ölelésért.