GNL911

Ma Magyarországon egyre több tanuló kényszerül arra, hogy diákmunkát vállaljon. Van, aki „csak” zsebpénzszerzés gyanánt jelentkezik, de sokan vannak, akiknek mindennapi megélhetésükhöz szükséges a munkavállalás. A profession.hu kutatásából kiderül: egy nyáron akár a minimálbért is megkeresheti egy tanuló. Milyen áron?

Ha körülnézünk, a lehető legkülönfélébb állásajánlatok közül választhatunk: árufeltöltőtől kezdve a csomagoláson át, a szórólapozásig vagy a kasszázásig igen széles a repertoár. Ha „ráguglizunk” a diákmunka kifejezésre, 1 340 000 találat jelenik meg a képernyőn. Kijelenthetjük: a diákmunka egy széles réteget foglalkoztat, illetve személyesen is érint. Azt azonban senki nem tudja, mi történik a munkahelyeken. Könnyedén lehet olyan szituációba keveredni, amit egy diák – tapasztalansága révén – nem tud megfelelően kezelni. Tehát, hogyan is működik manapság a diákmunka Magyarországon? Utánajártunk…

Az esetleges félreértések elkerülése végett: 53 kilós, 160 centi magas, átlagos fizikumú 22 éves lány vagyok. Jó kondinak örvendek, nem vagyok nyávogós, kényeskedős liba, akit anno halálra kényeztettek.

Besétáltam a Rébuszba, hogy szeretnék egy könnyedén elvégezhető, rugalmas időbeosztású diákmunkát. Egyből a második emeletre irányítottak, mondván: a Rossmann-os meló pont nekem való lesz! Nagy örvendezve megkötöttem életem első munkaszerződését, miszerint pénztáros leszek, bruttó 545 forintos órabérért.  Leadtam, mire a közvetítő munkatárs egyből nekem szegezte a kérdést: tudnál menni most betanulni? Hitetlenkedve kérdeztem vissza: most, rögtön? A válasz igen volt, majd megadott nekem egy címet.

A Szervita téren nagy nyüzsgés fogad a boltban, elvileg már várnak rám. Keresek egy munkatársat, aki a főnökasszonyhoz vezet. Bezavar a személyzeti öltözőbe, a raktár gyors bemutatása után ad egy kinyúlt, piros pólót, majd magamra hagy, hogy öltözzek át. Egy mosolygós kolléga megmutatja, hogy melyik termékeket kéne kitennem a polcokra. Mihelyst szóhoz jutok, kinyögöm: azért küldtek ma ide, hogy betanuljam a pénztárazást. A hölgy elkomolyodik, majd elsiet a főnökért, aki megdöbbenve néz rám: „De hát ma nagyon sokan vannak az üzletben, most nem tudunk betanítani! Ellenben nagyon sokat segítene, ha ki tudnád tölteni ezeket a szappanokat.” Ezután elsiet. Jól belecsöppentem a közepébe!

Ahogy telnek a hetek, egyre magabiztosabb vagyok, segítek a vevőknek is, ha tudok, igyekszem a legjobb tudásom szerint megtölteni a drogéria polcait. Ennek ellenére a munkatársaim egyfolytában megnehezítik a dolgomat. Az elején elég nehéz minden egyes terméknek megtalálni a helyét, – pláne, hogy nem egy olyannal találkozik az ember, aminek eddig még a létezéséről sem tudott – így a biztonsági őr segít a legtöbbször megtalálni a keresett helyet. Ha össze tudnám számolni, hány megalázó megjegyzést hallottam ilyenkor! Az őrök legtöbbje ugyanis sportot űz abból, hogy szórakozik a diákokkal. A „Sokba fog ez neked kerülni!” meg „Kérek ezért egy puszit!” az abszolút szelíd változatai a beszólásaiknak. Minden alkalommal sértett önérzettel távozom a boltból… és nem csak emiatt.

A kolléganők – tisztelet a kivételnek – túlnyomórészt gorombán bánnak velem, és igazságtalanul. A pénztárazást – amire eredetileg jelentkeztem – sosem tanították be, senkinek nem tetszett, hogy nincsen előzetes tapasztalatom. A Béke téren rendszert csinálnak abból, hogy vegyi árut kell kipakolnom, ami bőven meghaladja a képességeimet, mert öblítőkkel és tisztítószerekkel telepakolt dobozokat nem tudok megemelni. Amikor ezt a problémát felvetem, a válasz így hangzik: „Nyugodtan haza lehet menni.” Az a szomorú az egészben, hogy igaza van. A törvény csak a 18 év alatti munkavállalókat védi: „A fiatal munkavállalót nem szabad olyan munkára alkalmazni, ami hátrányos következményekkel járhat testi alkatára, illetve fejlettségére. Jogszabály határozza meg azokat a munkaköröket, amelyekben a fiatal munkavállaló nem, vagy csak meghatározott munkafeltételek biztosítása esetén, illetve előzetes orvosi vizsgálat alapján foglalkoztatható.” Mi is van ilyenkor? Aki elmúlt 18 éves, az saját felelősségére vállal munkát, nem igazán van eszköz a kezében, ha nem megfelelő a munkakör. Elnézést kérek, egy eszköze van: szerződést bontani.

Nem ritka, hogy más melléfogásáért nekem kell felelnem. Tipikus pillanat: a műszakvezető hívat, s kérdőre von. Hiába bizonygatom, hogy a hibásan kitett terméket nem én töltöttem ki, mindig a diák a ludas mindenért… ezek miatt a „hibák” miatt erre a munkahelyre nem mehetek többet dolgozni.

Az új munkáltatóm a sok ezer diákot foglalkoztató Tesco lett. Dunaharasztiban kezdem a „pályafutásomat”. Reggel hat órakor igazán nyugis az áruház: éppen csak betéved egy-egy vásárló. Jelentkezem a portán, eligazítanak, ám mikor kiderül, hogy nem dolgoztam még eddig Tescoban, rögtön kezdődik a szemöldökráncolás: mit is kezdjünk akkor veled? Úgy látszik itt is luxus a betanítás, még reggel hatkor is. A legelső munkám: portalanítani a műszaki részleg polcait. Négy óra után kapok fél óra szünetet, ilyenkor lehet elmenni mosdóba, enni, inni, pihenni. Ez természetesen nem számít bele a munkaidőbe, s percre pontosan számon tartják, nem lehet sumákolni. A rövid szünet után a következő feladatom egy nagy árufeltöltő csapattal együtt dolgozni, tésztát meg édességeket kell kitennem. Minden munkatárs rendkívül fegyelmezett: elképesztő gyorsasággal dolgoznak, eközben pletykálkodnak. A szóbeszéd tárgya a nemrégiben kinevezett új igazgató, egy fiatal, afrikai származású férfi, aki a többiek elmondása szerint „senkit nem hagy békén”.

Nem sokat kell várnom, az emlegetettel fél óra múlva „szerencsém van” megismerkedni: éppen a csokikat töltöm ki, az egyik üres dobozt szedem szét, amikor erős akcentussal megszólít: „Ha még dobozt se tud szétszedni, nem kell itt dolgozni, nem muszáj!” Erre kiveszi a kezemből az erős kartont, széttépi, s megvető pillantásokkal kísérve ledobja a földre. Ezután az udvari raktérben ér a következő sokk: kisebb macska nagyságú patkányok szaladgálnak önfeledten a raklapok között. Ez azonban más téma. Néhány elvágott ujjal és kellemetlen beszólással később a műszakom nehezen bár, de lassan a vége felé tart: tíz percem van hátra. Naná, ilyenkor kérnek meg még egy raklapnyi (!) papírtörlő kitöltésére, mondván: ezzel hamar megleszel! Hát persze, hamar. Éppen tizenöt perccel a műszakom lejárta után.

A tájékoztatás és a kommunikáció rendkívüli működése mellett sem mehetek el anélkül, hogy megemlíteném: rendszeresen az esedékes munka előtti napon hívnak fel telefonon, hogy menni kéne. Rendszeresen! Természetesen az ügyintéző mélységesen fel van háborodva, ha éppen nem tudok vállalni másnapra műszakot, fenyegetőzik: így nem lesz munkád, várnak a helyedre, stb. A tájékoztatásról pedig: Tökölre mentem dolgozni, délre. Nem mondtak semmi konkrétat, azt sem, kit keressek. A non-food osztályról elküldtek a recepcióra, onnan elküldtek vissza a non-food-ra, mire ott elkezdtek telefonálni a frissáru osztályra. Mindössze tizenöt percbe tellett kiderítenem, egyáltalán hová kell mennem. Miután végre megtaláltam az osztályvezetőt, kijelenti: ma a baromfipultban leszek. Tájékoztatásképpen: a Tesco-s munkaruha egy fekete hosszú nadrágból, lapos talpú cipőből, egy vékony sötétkék pólóból és kitűzőből áll. A baromfipultban a hőmérséklet körülbelül tizenöt fok. Odakinn pedig éppen dúlt a kánikula. Egy idő után azt hiszem érthető, hogy nem volt túl jó a közérzetem. Végül szereztek nekem egy személyzeti pulóvert, de így is felfáztam, egy hét betegeskedésbe került ez a munkanapom. Azt hiszem elég is lesz a Tesco-ból ízelítőnek ennyi…

Az árufeltöltés mellett népszerű munka még a szórólapozás, ha Budapesten járunk, szinte lehetetlenség úgy elkeveredni egyik pontból a másikba, hogy ne gyűjtenénk be különféle hirdetéseket tartalmazó lapocskákat. Itt valamivel jobb bérekkel kecsegtet a munkaadó, mint az áruházaknál, akár 745 forintot is kereshetünk óránként. Vajon milyen a munka? Megkérdeztünk egy illetékest.

Ha esik, ha fúj, menni kell. Az időjárás viszontagságai mellett azonban a szórólapos diákoknak mással is meg kell küzdeniük: az emberekkel. A Népliget mellett „nagy élmény” a munka, főleg a sokszor meglepően agresszívan viselkedő hajléktalanok miatt. A gyalogos forgalmi területeken végzett munka azonban még így is jóval biztonságosabb, mint a szórólapozás egyik újabb válfaja: a lapok nagy forgalmi csomópontokon, piros lámpáknál történő osztogatása. Természetesen itt is él a törvény: saját felelősségre vállalod. A szövetkezet „mentségére” szolgáljon: biztosítanak láthatósági mellényt.

Az már csak hab a tortán, hogy a fizetésemmel sem volt minden maradéktalanul rendben. Az éjszakai pótlékot úgy, ahogy van, lespórolták, a délutáni munkaóráimat pedig nem egyszer délelőttös órabéren fizették ki. Mi volt a válasz, amikor panaszkodtam? Ezek a szövetkezeti levonások, meg hasonló átlátszó hazugságok. Himbálhatod előttük a szerződésedet nyugodtan, mindenre van válasz. Ezek mellett meg kell jegyeznem: munka- és tűzvédelmi oktatásban egyik alkalommal sem részesültem.

Mindez ma megtörténhet a jelenlegi egyik legnagyobb diákszövetkezetnél. Mit tud ilyenkor tenni a diák? Perelni nem fog… eszköz jóformán nem áll rendelkezésre, nehézkes megtalálni a szövetkezeteket ellenőrző szervezeteket, a törvény pedig nem védi kellőképpen a 18. életévüket betöltött diákmunkásokat. Marad a tűrés. Az viszont a végtelenségig.