GNL911

Megöltek egy kisfiút, mert gyűlölték. Megöltek egy terhes prostit, mert szerették és nem szeretett viszont.  Mindkét gyilkosság előre megfontolt szándékkal történt. A halálbüntetést mégsem akarjuk visszaállítani. Mert az egy másik ember életének előre megfontolt szándékú elvétele. Ez az európai újhumanizmus logikája.

„Az üzlet előtt alkoholt fogyasztani szigorúan tilos” – áll a büfének is alig nevezhető bodega kirakatán. Utóirat: a körzetében is. A körzet tág fogalom. Két élő romhalmaz három méterrel odébb a járdaszigeten ülve  fogyaszt. Szépségversenyt hirdetnek Ben-Hur leprásainak.

Elmélyülünk két órára a Mester zenéjében. Ritkán hallani ennyi embert együtt ilyen hosszú ideig csendben. Még azt is megállják, hogy ne tapsoljanak közbe. Mobiltelefonok sem csörrennek meg, zacskók sem zörögnek. Kár, hogy  a befelé fordulás csak a koncert végi tapsig tart. Az előtérben már ismét tolong, lökdösődik mindenki. Az utca hangos az idétlen vihogástól. Próbáljuk őket kikerülni, de újabb vihogókba, ordítozókba botlunk. Villamosra várunk, fuldoklunk a novemberi esti szmogban, miközben kétpercenként vijjog el mellettünk egy mentőautó.

Harminchét évvel korábban ugyanott vonultam be 11 hónapra és egy napra (egészen pontosan 333 nap), ahol most a Mester zenéjét hallgattuk. És váltam rendszerektől és szövetségesektől függetlenül örökre demilitarizált övezetté.

Munkaajánlatot kapok: olyan angol nyelvű verseket kell rohammunkában lefordítani, amelyek szinte kizárólag ordenáré szavakból állnak, állítólag óriási a kereslet irántuk. Családom, különösen Nagyanyám, igencsak ellene van, de valamiből mégiscsak meg kellene élni. Még egy speciális szótárt is kapok hozzá.

Vége a háborúnak, a bűnösök felelősségre vonása, más szóval a bosszúállás következik. A legfőbb bűnös elmenekült, senki sem tudja, hová, csak a szeretőjét tudják elfogni, szép, fiatal, de köztudottan kegyetlen nő. Őt elrettentésül egy jeges vizű tóba akarják belefojtani, de előzőleg egy több emeletes ház kacskaringós lépcsőin, majd a tóhoz vezető úton vonszolnák végig meztelenül mindenki szeme láttára. A bosszúállók már csak azon vitatkoznak, hogy a lépcsőket és a tóhoz vezető utat fekete vagy vörös lepedőcsíkokkal vonják-e be. Végül a vörös mellett döntenek. Eljön az ítélet végrehajtás pillanata, a nőt már kopaszra  nyírták. A két hóhér el is indul vele, két kezénél fogva vonszolják a némán tűrő nőt, mígnem a második lépcsőfordulónál az egyik lerúgja a másikat a lépcsőn, majd a nőt átölelve együtt kiugranak egy ablakon. És soha nem érnek földet, örökre eltűnnek, magára hagyva kielégítetlenül a vérszomjas tömeget.

A vágy villamosa műszaki okokból utasokat nem szállít. A holnapután hiába vár.

Árva rendszámtábla az úttest szélén: LEZ 160. E három betű valamikor írói álnevem (is) volt. A 160-at sehová nem tudom kötni. Csak ezért nem vettem fel, különben jó lehetett volna faldísznek, vagy ajtó-névtáblának. Volt egyszer egy rendszám, amely három kezdőbetűmből – a sorrendben nem vagyok biztos - és a 968-as számból állt. Az lett volna az igazi, ha lett volna valaha is saját gépkocsim. De az az autó, egy fekete Peugeot,  Kékasszonyé volt.

Szúrósan néz rám mélysötét szemével a metróbejáratnál egy igen szép ellenőr hölgy. E funkcióban még nem láttam hozzá hasonló szépséget. Elégedetten nyugtázza, hogy kezelek egy jegyet, meggyőződve arról, hogy biztosan az ő kedvéért teszem. Ha tudta volna, hogy aznap már közel egy ezressel károsítottam meg a fővárost, és még további kártevésre készülök…

Elhagyott tájon járunk, régi, félig leomlott várfalak között. Néhány megmaradt boltív alatt emberek fekszenek sárban, vízben. Iszonnyal vegyes óvatossággal lépkedünk át rajtuk, azt sem tudjuk, hogy élők-e vagy halottak. Valaki azt mondja, hogy Grúziában vagyunk, bár erre semmi konkrétum nem utal. Apám felajánlja, hogy elvisz bennünket egy élhetőbb tájra kocsival. Sivatagi úton haladunk, mígnem egyszer csak eljutunk egy hatalmas városba. Moszkvának tűnik, híres hagymakupolás templomával, de ott is ugyanúgy megvannak a különös, sötét árkádok, alatta az azonosíthatatlan fekvő emberekkel.

A következő pillanatban már repülőn ülünk. Valahol 10 ezer méter magasságban lehetünk, amikor bemondja a pilóta, hogy azonnal kényszerleszállást kell végrehajtanunk Grúzia egyik repülőterén. Szinte zuhanórepülésben megyünk le, de baj nélkül földet érünk. Egy panzióhoz visznek minket. Ismeretlen férfi útitársam azonnal elfoglal kettőnknek egy padlásszobát, én inkább szomjas vagyok, és azt hallottam, hogy errefelé nagyon jó a gránátalmalé, és alig fél euró egy nagy pohár. Óriási tolongás van a léárus előtt, amikor már-már sorra kerülnék, egy ő félrelök. Újra beállnék a sorba, de megint jön egy nő, aki félrelök.

Egy hatalmas, több szintes szerkesztőségben vagyok, és némi dicsekvéssel újságolom az egyik kollégának, hogy sikerült exkluzív interjút készítenem egy híres olasz komikussal. Valaki megsúgja, hogy ezt ne hangoztassam, mert egy másik rovat is várná tőlem ezt az anyagot, tudom, mondom, de ti sokkal többet fizettek, mint azok. Azért elindulok a másik rovathoz is, magamban már eldöntöm, hogy milyen exkluzív interjú-ígéretet adok el nekik, de megelőznek, mert egy olyan anyaggal bíznak meg, ami már régen készen van, de eddig nem kellett senkinek. Egyúttal közlik, hogy csőd van, és nem tudnak érte egy fillért sem fizetni. Milyen jó, hogy az interjút nem nekik adtam!

A halál egy hiába várt hívás születésnapunkon. Egy feleslegessé vált utazás. Egy szoba kihűlt melege. Pálinkás poharak csenddé vált összecsendülése. Egy emlékül feltálalt diós-lekváros tészta. Az utolsó frissen facsart narancslé megmaradt cseppjei. Egy eldöntetlen vita Trianonról és a második világháborúról. Egy ránk váró, roskadozó meggyfa, édes feketeszeder bokrok, óriás cukkinik. Egy 80 évesen is szép kék szempár elhalványulása. Megszakadt staféta Petőfi-versekből, Arany-balladákból. Egy bizalommal teli kézfogás, amit bőrünk emlékezete visz tovább. A súlyos vaskapu mögött csak egy erős testalkatú, szürke mellényes árnyék áll. Nyugodtan alszanak mostantól a seregélyek és a kányák.

Feszes, pszichedelikus nadrág. Túlhúsos ajkak. Újlipóti beszéd. Az arcon a múlt jelenléte. Életkorát találgatni sem merem. Vajon az írásban rátalál-e a végleges gyógymódra?

Sirályok űznek galambokat a panelházak körül. Valaki állandóan eteti a levegő patkányait. Kár, hogy a sirályok nem járnak úgy az erkélyünkre, mint a cinkék. De ők hatalmas és szabad madarak, nem szorulnak rá az ember gondoskodására. Néha mégis jó, ha berepülnek udvarunkba éles hangjukkal, fehérszürke szárnycsattogásukkal.

Egy fogaskerekű robog sík területen. Azt mondják, kell a lendület a nekifutáshoz, mielőtt a hegyre ér.

Ünnepi beszédet mondok két hatalmas ország tengeri határán, amelyeket csak egy magas móló választ el egymástól. A beszédem annyira meghatja az egyik ország uralkodónőjét, aki II. Erzsébetre emlékeztet, hogy átölel, megcsókol, de sem testőrök, nem fotósok nem vesznek minket körül, csak a tenger hullámai csapkodnak lábunk körül.

A független főpolgármester – mint mindig – elkésett a miséről, hogy mindenki láthassa, amikor belép az oldalajtón, és átvonul a templomon keresztbe a másik oldal padsorához. Aztán a „misének vége” szóra felpattant – mint mindig – hogy mindenki láthassa, amikor átvonul a templomon keresztbe és távozik az oldalajtón. A pap elfelejtette mondani a híveknek: „Menjetek békével”. A tolongásos kivonulást kísérő orgonista 10 másodpercen belül két fals akkordot is fogott. Istennek legyen hála!

Egykori hírügynökségi főnököm azzal a hírrel fogad, hogy egyetlen írásommal két díjat és 400 ezer forintos jutalmat kaptam, és a díjátadásra elengednek a munkahelyemről is, ami immár három és fél éve nem létezik. Fel is riadtam erre a hírre…

Háborúban vagyok, de sikerül elrejtőznöm egy lakásban, amely nagyon hasonlít egykori római lakásunkra. Elsötétítek, de miután elülnek kint a lövések, hiába próbálok villanyt gyújtani, marad a teljes sötét, de csak ott, abban a szobában, ahol én vagyok. Odakint már minden fényárban úszik.

Szürke fejkendős, sápadt siratóasszonyokat küldött ránk az ég.