„Nem megyek el. Inkább a barátok tora, mint az óriások hona” – írta Jim Morrison. Jó volt neki, volt még választása. Ma az óriások hona házhoz jön.

Először csak az óriásplakátok voltak, az ordító arcokkal. Aztán jöttek a plázák, amelyek már méreteikkel, áttekinthetetlenségükkel is ordítottak, ehhez jött a torkunkon üvöltve lenyomott fogyasztói társadalom, amelyben minél nagyobb, minél erősebb, minél feltűnőbb, minél gyorsabb, minél drágább, annál jobb. Versengünk, hogy ki épít magasabb toronyházakat, amelyek elveszik a napfényt és a levegőt, és csak arra várnak, hogy mikor száll be az ablakukon egy repülőgép.

Aztán már a régi piacokat is megszállták az óriások. Hajdan egy görögdinnye 3-4 kilósan már nagynak számított, ma egy gerezd nyom ennyit. Egy őszibarack nem fér el a tenyerünkben, a paradicsomok öklömnyire nőnek, miközben ízüket, illatukat veszítik. Egy vöröshagyma elég egy négy fős család pörköltjébe, egyetlen szőlőfürt lassan betölt egy gyümölcstálat.

Holdnővér szuperhold lesz, teliholdkor dupla fénnyel ragyog, Napfivér pedig nyáridőben már a reggeli órákban is égeti a homlokunkat.

Mi emberek is egyre nagyobbak leszünk, felturbózott bennünket a kor. az új nemzedék mellett törpének hatunk, már-már alig látni finom, apró kezű, pici lábú lányokat. Pedig, miközben a mindentudás gőgjébe esünk, egy vacak földrengést, árvizet sem tudunk megakadályozni.

Oázisokat kell keresnünk az óriások honával szemben. Ha másutt nem, hát önmagunkban. Attól nem kell félnünk, hogy ezek a felfújt gólemek ránk taposnak, vagy sziklákat hajigálnak ránk. El sem látnak a mi mélységeinkig.