GNL911

Elveszett fejszék mélyfelszíni búvárharangom nyelvei.

L.R. egyetemről kidobott, félkész keleti parti zsidó újságíró, aki még mindig nem írta meg a nagy New York-i regényt, azaz dehogynem, csak 3 akkordos dalokban és az immár élő-félholt klasszikussá váló nyugati parti metálfiúk egy francia show-műsorban. L.R. lassan az egyiptomi fáraók zsugorított énjéhez hasonlít, L.U. dobelmebeteg kopasz, joviális, jóllakott, túlkoros óvodás lett – csak azért ismertem rá, mert a közeg, amelyben megjelent, ismerős volt -  J.H. állítólag gyógyult alkoholista pedig csak egy kis szakállkezdeményt őrzött meg üvöltőóriás külsejéből. Azért amikor zúzni kezdték a stúdió nyálfényei között a White Light, White Heatet, már minden a helyére került. L.R. bátran kijelentette, hogy a metál és a noise-rock is tőle származik. Végül is a multiteremtésnek sok atyja lehet, anyját nem ismerjük.

Meggyászoltunk egy besorolhatatlan kollégát, akivel már életében sem tudtunk mit kezdeni, rendkívüli tehetségének elismerése mellett. A hajós szertartásban a legtalálóbb az oltár volt, egy fából faragott gyökér, amelynek baloldalán egy menóra, jobboldalán egy feszület, közepén pedig egy Buddha-szobor volt. No és a sirályok látványa, amelyek rendületlenül követték, szárnyalva, vagy a vízen ülve, a Margitsziget körül keringő hajót.

Legnagyobb lenne hangfoszlánnyá válni, amelynek tartományi határait egyedül képzeletem lenne jogosult megrajzolni.

Életem hetente egyszer rendel egy hegyen, amelynek oldalában számos gyógyfű és teanövény terem. Nincs olyan alkalom, hogy ne hozna haza valamit, hogy jobb kedvre derítsen vele, hogy a belőlük főzött tea belengje otthonunkat a harmónia illatával és hogy még szomjoltásomban is benne legyen.

Egykor hittem mindenféle varázslásokban, számmisztikában, jósoltattam magamnak tarot-ból, bújtam mágusok könyveit. Aztán kijózanodtam, de elég lett volna csak testemben. Elindultam egy másfajta spirituális úton, de megtorpantam, magam sem tudom, miért. Az anyag mindenhatóságában már régen nem hiszek, a megfoghatatlan felsőbb erőt pedig képtelen vagyok megragadni, csupán abban vagyok ma is biztos, hogy semmi sincsen véletlenül. Lelkem most ott áll a keresztúton, Clarksdale-től keletre, de fogalmam sincs, hogy kire vagy mire vár.

Kölyök Billy-nek 22 év is elég volt a halhatatlansághoz. Manfred von Richthofen, a „Vörös Báró” alig 26 évesen írta be magát végleg a történelembe. Bár gyilkosok voltak, mégis volt valami nemes a lelkükben.

Vajon létezik-e olyan szabadulóművész, aki képes sértetlenül kibújni a lélek láncaiból?

OM-kazetta forog. Mintha teljesen más lenne, amióta legutóbb hallgattam. Mintha máshol lennének a szünetek, mintha sokkal több hang, réteg szólalna meg egyszerre, mintha néha teljesen darabokra hullna a Minden Egysége. Vajon ez azt jelenti-e, hogy a körökön kívülre kerültem, vagy pedig annyira belülre, hogy már minden rezgést külön érzékelek?

Gyorsvonat az, ami gyorsan megáll, legfőképpen nyílt pályán, és legfőképpen akkor, amikor rajta ülünk, miközben az augusztusi nyárban fűtik a kocsikat.

Egy magyar lap szerint „Japán hivatalosan is elismerte, hogy az atombomba bevetése jó döntés volt”. Szívesen látnám eme nyilatkozatot eredetiben. Ez csaknem olyan agyrém, mint azok a nézetek, melyek szerint a zsidók csak profitáltak a Holokausztból, mert létrejöhetett Izrael állam. Ha azonban valaki megnézi Kuroszava Akira utolsó három filmjét, az Álmokat, az Augusztus rapszódiát és a Még nem! – et, pontosan tudja, hogy a japánok hogyan érzik és élik át az atomfélelmet. De ha csak a híreket olvassák, mely szerint mutáns lények jelentek meg Fukusima körzetében, akkor is elszégyellhetik magukat.

Dennis, a komisz, nem vásott kölyök, hanem egy jóképű és barátságos angol bulldog a házban. Nap mint nap tisztelettel üdvözöltük egymást, gazdájával is összebarátkoztunk. Mindig csak ketten jöttek, felesége mindig külön, mindig mámorosan. Aztán egy napon a gazda, elegáns, ősz hajú úr, egyedül jött a liften. Sajnos az asszony olyan súlyos allergiát kapott Dennistől, hogy el kellett adnia közös barátunkat – mondta és nagyot sóhajtott.

Az Atya, a Fiú, a Szentlélek és az Együttérzés tenor-tébolya, mélymagmás lélekharc kegyesen kidobolt útelágazásai. Ebből 19 percből szűrd ki és sűrítsd össze a Neked rendelt Rendet.

Lehetséges-e, legalábbis részlegesen átvenni gondolattal egy másik, nekünk kedves ember szenvedését, úgy, hogy mi se rokkanjunk bele?

Vizsga folyik egy nagy zeneiskolában. A tanár egyenként mutat rá a diákokra, és mindegyiknek énekelnie kell egy Elvis-dalt. Bátran nekivágnak a fahangúak és azok is, akik csak halandzsázva tudják a szövegeket. Engem nem kérdeznek, pedig én nagyon sokat tudok, lehet, hogy a tanár érzi, hogy a Király, bár mindig elismertem, soha nem tartozott a kedvenceim közé. Még akkoriban sem, amikor olyan barátnőim voltak, akik imádták. Pedig a Blue Xmast már négyévesen is hallgattam apám magnószalagjáról. Az egyik még Gracelandbe is elzarándokolt. Megérkezik M. barátom, gitárt nyom a kezembe, hogy egy inkább Chuck Berry-dalt nyomjak, de hangról hangra pontosan. Hiába mondom neki, hogy nem tudok gitározni. Felébredek és rájövök, hogy Elvis éppen 35 éve ezen a napon halt meg, egy napon Maria Callasszal, és a legendás operadívával szinte senki sem törődött.  Groucho Marxnak szerencséje volt, ő még három napig kibírta…

Kékkamasz örökbe fogad egy latin-amerikai kisfiút, aki azonban minden nap elszökik valakivel, de végül minden alkalommal sértetlenül visszatér. Kékkamasz utoljára a pesti Bazilika előtt talál rá, és megígéri neki, hogy hatalmas bulit szervez, amire az összes barátját és elszöktetőjét meghívhatja. Ekkor derül ki, hogy utolsó megszöktetője maga Kékasszony, így együtt indulnak el, hogy előkészítsenek egy Balatoni, déli parti bulit. Már a nagy beszerzés közben újraélednek közöttük a negyvenéves hullámok, mint mindig, és bár mindketten próbálnak ellenállni, újra csak egymásra találnak annak minden szépségével és keservével. Végül arra ocsúdnak fel, hogy mindenki önfeledten bulizik körülöttük, és tudomást sem vesznek róluk, csak ők rettennek meg, amikor rádöbbennek, hogy már valóságos koruknál is öregebbek.

Vannak, akik úgy élik az életüket, mintha multilevel termékek lennének és egy randevút is állásinterjúként, vagy hálózatépítésként fognak fel. Csak félő, hogy egyszer elfogy a levegőjük.

Egy héttagú család három generációjának öt tagja dönt úgy, hogy öngyilkosságot követ el. Van, aki betegségből, van, aki adósságból, van, aki a többiekkel való szolidaritásból. Valamennyien hangtalanul vetik magukat alá ismeretlen mélybe egy erkélyről. Csak egy férfi és felnőtt fia maradnak életben, mert valakiknek tovább kell vinni a családot, ők viszont nem tudnak élni azzal a tudattal,  hogy gyávák voltak a többieket követni a halálba. Szerencsére a valóságban mindenki él, és hosszú életű lesz, mert a halálhír-költés álomban is ezt jelenti.

A Kollégium kapujánál talál rám egy régi cimbora, és hozza a hírt, hogy T.L,, az egykori nagy gitáros fenomén, minden híreszteléssel ellentétben él és hamarosan itt lesz. Ahhoz azonban, hogy megjelenjen, nekem is be kell szállnom az „itt a piros, hol  a piros” játékba, amelyből a cimbora jelenleg fenntartja magát. Odakint ezüstös az ég, és hamarosan az eső is szakadni kezd. A játék azonban jól jövedelmez, és ki is nézzünk magunknak leendő hangszereinket. Ekkor jelenik meg a színen T.L., ugyanabban a kapucnis kabátban, zöld sálban, mint amiben utoljára láttam, és ugyanolyan fiatalon és szakadtan, mint közel negyven évvel ezelőtt. Semmit ne higgy el, amit rólam híreszteltek, nem akasztottak fel Iránban, nem voltam börtönben Dániában, csak itthonról kellett elmenekülnöm, mert nyolc napon túl gyógyulóan vertem meg azt a ribancot, aki miatt itt kellett hagynom a koleszt és a zenekart – meséli csillogó szemmel, és hív, hogy szedjük le kívülről a rácsot egykori szobánkról, a régi módszerrel – az elfűrészelt csavaroknál kell kiemelni és máris szabad az út – mert ott várnak ránk gitárjaink is és kezdhetjük…

Egy dokumentum-fesztiválra vagyok hivatalos, de a meghívottak mind nagyon gyanakvó, ellenséges szemmel néznek rám. Egy ázsiai férfit vesznek körül, aki könyvét dedikálja, és közben állandóan engem figyel. Kezembe veszek egy könyvet és egy 15 évvel korábbi fesztiválról ír, ahol én nyilvánosan megaláztam őt, és ezért örökre kigolyóztam magam a szakmából. Próbálok hozzá közel férkőzni és elmagyarázni neki, hogy akkor a rosszabbik énem kerekedett felül, és mindenkibe belekötöttem, mindenkiben csak a rosszat, az ártó erőket láttam. Nem fogadja el a bocsánatkérésemet, sőt, mindenkinek mutogatja a fotómat, ami nem is hasonlít rám, hogy én vagyok az a gonosz ember. És ekkor feltűnik egy hajdan angyalarcú, mára csúful elhízott, dúsgazdag menedzser, aki annak idején tönkretett azzal, hogy megrendelt tőlem egy gazdag kiállítású könyvet és már a nyomdába adás után semmisítette meg a szponzori szerződést. Ekkor ismét előjön gonosz énem, és elhatározom, hogy máglyákat rakok az azóta is megmaradt példányokból a luxusvillája körül, és remélhetően porig ég. Aztán elszégyellem magam, hogy a könyvégetés gondolata egyáltalán megfordult a fejemben.

Varjak és szarkák háborúznak ünnepi hajnalon. Rövid, ám ádáz csata, hatalmas hangpárbajjal. Végleges győztesek itt sincsenek.

Velencei tóúszás, és túra, Trianon – olvasom. Genius loci, akarom mondani gennyes lotyó.

Tűzijáték után hazafelé. Kellemes illat csap meg a Duna-parton. A rakpart alsó kövein arab férfi, két asszonnyal, egy gyermekkel békésen vízipipázik. Az est fénypontja.

Az elmúlt egy hónapban kétszer hagytam a fürdőnadrágomat az uszodában, mind a kétszer meglett. Az elmúlt egy héten előbb a kenyeret felejtettem a lottózóban – meglett – majd a napszemüvegemet a kenyeresnél – az is meglett. Ezek után én találtam meg egy ember fürdőgatyáját az uszodai öltöző centrifugájában. Ez már a fény az alagút végén.