GNL911

1. (Rodin az Utolsó Ítélet kapujában)

1.1

Együtt és párban is magányosan,

együtt és sokadalomban is magányban

a semmibe-hullók,

köröttük görögnek sziklákká vált könnyeik.

Párjával, gyermekével pusztulónak is

magány a mankója.

Elhagyatott birok az örvénylésben,

a semmibe fogódzás végtelen reménye.

Hatalmas kőhullámok v(h)asüregébe

hullt utolsó kiáltás-lehelet,

ércbe fagyott keserűség

tomboló pusztulás felett.

A töpregés hiábavalósága: éltem?

Végsőt int a kerékizületből leszakadt kar,

gyermekét védi egy akt-anya-arc,

karcsú-kerek csípők, izmok vonaglanak.

Modern Pietá: kedvese ölében

érintetlen leányalak,

pata alá omló selyem hajzuhatag,

sikolyba torzult

és megnémult ajakak-

vállain a világmindenség bűn-özönével,

hogy birkózik meg ítélete kihirdetésével

a Teremtő alkotásra termett lelkiismerete?

És ha majd aláhull a befejező gazdátlan gondolat,

magány ellen kit teremt magának?

Meg nem unja halálra ítélni

a holtnál holtabb holtakat?

A feleslegessé vált izmok, csontok, inak

örök görccsel sújtva,

mit tesz a Teremtő

annyi rothadó hússal?

Mit kezd a gyermek tekintettel,

a mellre hullott állal?

Mit, ha belékapaszkodik

a magából kiforgatott tisztességes gondolat,

vagy mentő-kötelet dob,

ha vezekelt a becstelen gondolat?

Hogyan hal a zárványába kövesült

fontolgatott gondolat?

Hogy tehető lóvá a lányból fakadt pillanat,

a sörénytajtékban szertehullt

harminckét csigolya?

Hegyeket hív asztalához,

kik fűszerré őrlik a megéretteket,

velük gyűretni a makulátlan-ránctalan

damaszt terítőket?

Önmagától könyörtelen ki menti meg

a karbafont-rideg, kezeit mosó

Utolsó Ítéletet,

ha feladatáról megírta a tiszta-hideg

és tényszerű jegyzőkönyveket?

És, ha saját salakjába fullad,

mint öngyulladó augusztusi csillag

a Teremtő kivel tartja sakkban

a homályosult kristályokat?

1.2

öntött vas

véredénybôl csorgatott

törékeny teremtés

ítélj kínt kéjt

kórt és kábulást

magadnak

hogy ne sújtson porba

a feltámadás

a gonosz nehézségi erô

hogy kiláss

a gôgös kevesek

kiáltása mögül

hogy szenthárom lángodat

ne ûzze el a kettészelt szél

öntött vas

véredénybôl csorgatott

törékeny teremtés

ítélj mézet mámort

anyatej-megváltást

magadnak

hogy ne legyen lánc

és lidérc minden

lélegzeted

hogy ne hagyj örökül

örömet silány

ördögûzôidnek

hogy ne tiporja a tudást

tohonya elmúlás

öntött vas

véredénybôl csorgatott

törékeny teremtés

ítélj

hogy féljen

a bûnvádló éj

hogy ne reszkessünk

ruhátlan

a rettenet redôiben

hogy ne avassák

boldoggá rongyos

bronzkornak

barmait

hogy ne hûs halom adjon

hálát hiszékeny

halhatatlanságunknak

 2. (Diadalív)

a győztes diadalívet emeltetett

mintha győzött volna a halál felett

minden hadseregek

minden méltatlanul vesztegetett

ifjú életek

és kitett hitek

megkövesült szivárvány-íve

ti létezésbe vissza nem hozhatók

kétszázhetvennégy lépcsőt

értetek zarándoklok

értetek feszül vádlimban a tejsav

tisztelgés combom fáradtsága

koszorútok csillagvirága

a szétspriccelő sugárutak

legyen Párizs diadalíve

mától Béke

állítsunk szobrot

fényképezzünk önbékét teremtő remetét

hagyjuk dicstelenségben

a rendjeles tábornokokat

harckocsik helyett

vonultassunk fel kézfogásokat

3. (Montmartre)

3.1

(felfelé a dombon)

indul a hétköznapi reggel

a Moulin Rouge mögött

a szexboltok gagyi-szürkék

a szüretlen fényben

a tündöklés don quijotéi

mesterséges csillogással

küzdenek a mindennapi megelégedésért

a ritmus éjjel-nappali ciklusa

esteli táncba űzi

a lázas vágykeresőket

*

a délelőtt frisse tisztára

fürdet egy gyöngyfürtös

se nem férfi se nem nő

nem fekete nem fehér

önkellető lány-legényt

*

Amélie kocsmájában fényt szórnak

a tükörfekete plakátszemek

kávéillat hömpölyög

a kockás kő fölött

pernod, calvados

rántotta felhő kavarog

újságot lapoz a korai vendég

ökölnyi türkíz az ujján

bomlott fűzős félcipő

mezítelen lábán

pultoslány mosolyog

ki-ki köszön az utcára

a szorgosok onnan

be-beválaszolnak

játszik-pörög mintha

búgócsigából volna

*

félbevágott-szemérmetlen

kitárt húsú sertések, birkák

súlyos szaga terjed

(a hentes éppen velünk szemben)

egy kocsi zaklatottan dudál

a hűtőkocsi elzárta az útját

*

motor berreg, lüktet az élet,

mint a kéthetes fekete csecsemő

selyempuha bőrének a fénye

Ça va

forog a külváros, felébredt

az éjszakázó reggel

3.2.

(Espace Dalí)

könnycseppnyi

idô

özönvízben

fürdetô

lódobogás

üt agyon

patkolatlan

utakon

Bábel-torony

füstjétôl

szennyezett

környezet

malasztodat

osztja

szent ostya

kosztosa

van-e oly megszegett

kenyér

mely egy árulással

felér?

gerincvelôdbôl

kisugárzó csók

siralomvölgybéli

aranyásók

sejtelmes csiklódban

sikátororok

légyölô lélekben

forrongok

szüzek szájfénye

az egyszarvú hölgyének

mélye

4. (Mozaik-Párizs)

4.1

örökség:

sugarakra oszlik a csillag poliplábain

hogy aztán összegyűljön

a körutak gyűjtőárkaiban

ragyog, nevéhez illőn

a fény városa

metropolisz:

világváros-mérhetetlen gazdagság

templomok falfreskóiban

aranyozott szobraiban

égbenyúló festettüveg ablakaiban

ámulat-kupoláiban, harangjaiban

vízköpő-ördög arcaiban

hajléktalan-hajlék:

világváros-mérhetetlen szegénység

aluljárók és

templomok aranyozatlan lépcsőin

kérésre nyújtott tenyerekben

kanálisok rácsain keresztre feszítve

4.2

ördögök intései

ôrzik árva tornyainkat

ide nekünk

a nôi almák

mindenkoron szûz

átkát

 harangozunk szíjhasított

hátunkon

hol a csúfság szerelme túltesz

dühöngô Jón és deli Rosszon

körhintéritô

vízesés-arcunkon

 az idô

estrenyíló virágok

siratják az Édenkert

fodrait

metró-próféták

zöld iskolatáskával

mikor elkönyvelik

az Utat és az Erényt

Nemo kapitány

föld alá költöztette

fémmel kivert szörnyeit

és száraz lábbal kelt át

Atlantis földjén

keresztöltésekkel vársz

a folyó telihold-pilácsánál,

ahol zsákba kötve emésztette

volna el női ármány a püspök

fogadott fiát

4.3 (Panthéon)

Összegyűjtött hamvhagyatékok

Sem találnak megoldást:

Ecce Homo.

4.4

(Lebegünk, és el nem süllyedünk

- Fluctuat nec mergitur - Míg Szerelmem egy szajnai hajó orrából filmezi Párizst)

nem vagyunk mások

csupán néhány rejtély

halálon innen

születésen túl

a szépség földjébe

gyökerezett lelkek

templomai

szájról nem olvasható

imádság a sors boltívei alatt

nem vagyunk mások

csupán négy bolond évszak

egy szájból szájba

kortyolt napos délután

virágba borult tövisek

simogató füzére

nem vagyunk mások

csupán összezavart lábnyomok

melyek alatt jó szívvel

mozog a föld

és sikkant a csiklandós fû

nem vagyunk mások

csupán a szeretet tejfogai

rajzolatok egy életmentô

kenyéren

4.5 (Pere-La-Chaise)

Világ.

Nem az élőké.

Nagy és felfoghatatlan, mint a

Világ.

Egy csillagrendszer, egy csillag, egy város, egy temető, egy sír.

Benne Jim (vagy nincs).

Zarándokok. Most mi is itt:

Te, béke-kristály a tenyeredben,

én, szeretet-kristály a tenyeremben.

Mi: teremtés a tenyerünkben.

Világ -

egy új, egy másik.

4.6 (Luxembourgkert)

gyerek

gyerekek

rengeteg gyerek

tarka virágágyás-ívek

zsongás-bongás

békés duruzsolás

ajándék szeptemberi nyár

Párizs szeret minket

délután nyolckor is ragyog

a váratlan meleg

rendőrsíp jobbról-balról

Keletről-Nyugatról

minden irányból

Mi ez?

A park bezár estére.

4.7. (Édesem a Sainte Chapelle-ben)

üdvözlégy fény

szerelmes szent tündöklés

mely beragyogja

örömhír-arcod

5. Két Impresszió

5.1 (Monet Rouen-i katedrálisaira)

 

amikor a kő

nevén szólítja

a napfényt

amikor a kő

beszívja a

zenit melegét

amikor a kő

megpihen a

nyugalmas

délutánon

amikor a kőre

hûvös kabátot

borít az este

5.2 (Szembesítés Vincent Van Gogh-hal)

 

hány részeg

forgószél

hány felborzolt

ecset

hány ezer kórós

mezô

hány dülöngélô

látlelet

hány tûzbe mártott

szempár

hány éjbe borult

fohász

egy életnek hívott

örület?

2004. Párizs