GNL911

A Nyugatot annyira lenyűgözték a keleti blokk atlétikai fegyvertényei, hogy megpróbálta utánozni annak módszereit. Chris Young a kapitalizmus hidegháborús felzárkózási játszmáját elemzi.

Mary Peters egyedülálló volt. Nem azért, mert ő nyerte Nagy-Britannia egyetlen atlétikai aranyát az 1972-es müncheni olimpián. És nem azért, mert 32 évesen érte el ezt a sikert. Hanem azért, mert azzal, hogy egy tizedmásodperccel győzött az ötpróba drámai zárószámában, lehetetlennek tűnő dolgot vitt véghez ama rossz csillagzat alatt született játékokon: megakadályozta, hogy nyugat- vagy keletnémet nő győzzön az atlétikai pályán. A közemlékezet felidézi a keletnémet sportgépezetet, de könnyedén elfeledkezik a nyugatiról. Miután a versenyben fej fej mellett haladt a nyugatnémet Heide Rosendahllal és a keletnémet Burglinde Pollakkal, Peters nem engedhette meg magának, hogy ne vegyen tudomást a német határ mindkét oldaláról jött atlétákról.

Hajlunk arra a gondolatra, hogy a hidegháború sportja keleten és nyugaton egymás fotokópiái voltak.  Úgy tartják, hogy Nyugaton a sportot az egyéni szabadság, a politikai és bürokratikus decentralizáció, az elégtelen orvosi és tudományos támogatás, valamint a fiatal tehetségek felismerésének problémái jellemezték. Keleten a sport hierarchikus volt és minden figyelmet megkapott. Mivel úgy tekintettek rá, mint a „szocialista embertípus” szellemi és fizikai fejlődésének létfontosságú részére, a tervgazdaság elvei alapján szervezték meg, majd a technikai  és infrastrukturális támogatás számtalan formájával szabályozták. Ez a fekete-fehér pillanatfelvétel közel áll a valósághoz, de nem ragadja meg a teljes képet.

Az AHRC (Art and Humanity Research Council) hálózat tagjai a Sport a modern Európában című kutatás keretében, amelyet Richard Holt, Alan Thomlinson és jómagam vezettünk, a közelmúltban, a két oldal kapcsolataira összpontosítva, feltárták a hidegháború sportjának árnyalatait. Ebből az derült ki, hogy a Nyugat nemcsak hogy ugyanúgy felhasználta pótterületként a sportot az ideológiai feszültségek kihangsúlyozására és dicsőítésére,  hanem példát is vett a Keletről célkitűzéseiben, módszereiben és struktúráiban.

Mint azt Mary Peters vetélytársainak megdöbbentő müncheni teljesítménye mutatja, Németország az atlétika élvonalában volt. Abban a korban, amikor az NDK (vagy Kelet-Németország) kevés diplomáciai elismerésben részesült, a sport teremtett számára lehetőséget, hogy elfogadtassa magát és legitimizációt szerezzen neki nemzetközi színtéren. Mindazonáltal, miután a szuperhatalmak csúcsra járatták teljesítményüket az 1964-es tokiói olimpián, és a gyarmati uralom alól újonnan felszabadult nemzetek is beindultak 1968-ban Mexikóban, Kelet-Berlin azt kereste, hogy miként tudna lépést tartani a világszínvonal felgyorsulásával.

Az 1960-as években általános volt az a felfogás, hogy az emberi teljesítőképesség fokozása határtalan a sportban. Drogokat is alkalmaztak e célra, de a bevezetett struktúrák és módszerek is hozzájárultak ahhoz, hogy az NDK hirtelen az élmezőnybe került.

Mivel a nyugatnémet sportvezetőket aggasztotta, hogy saját közönségük a kelet-német fölény fitogtatásáról olvas, megpróbálták utánozni riválisaikat, hogy pariban maradjanak. Nem volt nehéz meggyőzni a legkülönbözőbb irányzatú politikusokat. Az 1970-es évek elején a szövetségi kormány megkétszerezte az egyesületeknek nyújtott támogatást és négyszeresére emelte a válogatott edzők fizetését. Kormánybizottságokat hoztak létre és egy sportsegély-alapítvány bőséges adományokat gyűjtött össze ipari cégektől.

A nyugatnémetek szintén bevezették az ifjúsági játékokat, mint tehetségkutató versenyeket, a szakosított edzőközpontokat, és a sportgimnáziumokat. A demokratikus piacgazdaság szabályain belül  Nyugat-Németország a keletnémet modellt követte – óriási eredményekkel. Az 1970-es évekről az újraegyesítésig a két Németország ott volt a legjobb 4 között a két szuperhatalom mellett az olimpiai elitben. Bár Bonn soha nem érte utol Kelet-Berlint, mindketten egyre magasabb csúcsokat hódítottak meg, egymáshoz kötözve, mint a hegymászók.

Az 1970-es évek elején egy parlamenti vizsgálat arról faggatta a nyugatnémet tisztviselőket, hogy miért nem a francia modellt követték a keletnémet helyett. A franciák értek el némi sportsikert a 60-as évek végén, de ettől kezdve ők is keletre vetették szemüket. A sport bekerült a nemzeti látószögbe összhangban De Gaulle ama vágyával, hogy egy harmadik utas alternatívát teremtsen a szuperhatalmakkal szemben. Ez vezetett oda 1966-ban, hogy Franciaország kivonult a NATO integrált katonai parancsnokságából, miután az Egyesült Államok és Kanada nem volt hajlandó hozzájárulni ahhoz, hogy Franciaországban állomásozó csapataik francia parancsnokság alá kerüljenek. Franciaország katasztrofális szereplése az 1960-as olimpián, amelyet első ízben közvetített a televízió, már megerősíteni látszott az ország visszaesését a világ rangsorában és nemzeti sportválságról beszéltek.

A franciákat lenyűgözte, hogy a sport révén jól szervezett kisebb nemzetek tényleges súlyuknál magasabbra törnek és kis hatalmakká válnak a szuperhatalmak árnyékában. 1975-ben ennek megfelelően elfogadtak egy törvényt, amely állami feladattá tette a sport és a testkultúra oktatását.

Az állami támogatás ígéretével, a kormány, különösen a tehetségkutatással és az elit akadémiák létrehozásával, hitet tett egy figyelemre méltó új út mellett. Ez a Keleti Blokkot utánozta abban, hogy a sportot a nemzeti politika és konszolidáció alapvető elemévé tette.

Észak-Amerika ugyancsak keletre vetette tekintetét. Engedélyezték az amerikai súlyemelőknek, hogy együtt edzenek Bulgáriában a világ vezető erős embereivel – bár a mai napig nem világos, hogy a szovjet csatlós mit várt vendégszeretetéért. Más sportágak edzői az NDK-s körversenyek fárasztó rutinjával és román súlyemelő módszerekkel teljesítették feladatukat. És az Egyesült Államok havonta egyszer megkapta a Szovjetunióból a legújabb sporttudományi és orvosi szakirodalmat.

Megdöbbent az All-Stars csapat

Mindez nemcsak az amatőr sportot érintette. Ugyanazon a héten, amikor Mary Peters diadalmaskodott Münchenben, a szovjet jégkorong-válogatott 7-3-as győzelme sokkolta a kanadai All-Stars csapatot egy viharos csúcstalálkozó sorozat első mérkőzésén. (A „Summit Series” 8 meccséből négyet Kanadában, négyet Moszkvában játszottak, végül a kanadaiak 4-3-a nyerték a sorozatot, egy döntetlen mellett. A legelső mérkőzést Montrealban játszották – a szerk.) A következő években a kanadai hokisport átalakult, nem kis mértékben szovjet hatásra. Számos csapat vette át az Európában szokásos gyorsabb tempót, a korongtartást, a pontos passzjátékot és bár a szovjet csillagok védjegye maradt a fantázia, cseh és szlovák játékosok érkeztek, akik számbeli jelenlétüknél nagyobb hatást gyakoroltak a kanadaiakra. Ez volt az észak-amerikai sport globalizációja, mielőtt még maga a kifejezés megszületett volna.

A 2010-ben elhunyt Tony Judt A háború után (Postwar) című, Magyarországon is megjelent könyvében megállapította: „Európa két felének történetét nem lehet egymástól elszigetelten elmesélni”, figyelmeztetve minket a Kelet- és Nyugat-Európa közti kölcsönhatásokra és párhuzamokra.

Provokatív módon Judt azt sugallta, hogy a nyugati társadalmi reformok („poszt-nemzeti, jóléti állam, békés Európa”) és a keleti kommunista projekt „alapvetően ugyanaz”.

Kevés átfogó összehasonlító kulturális tanulmány született eddig e téren, bár a közelmúltban jó munkák készültek a rock és különösen a punk szerepéről.  Az 1945 és 1989 közötti időszakról végzett kutatások kezdik hangsúlyozni az Európa két ideológiai tömbje közti kölcsönhatást – 2009-ben például a londoni Victoria & Albert Museumban tartott kiváló design-kiállítás, a „Cold War Modern” hívta fel a figyelmet arra, hogy milyen hasznos lehet egy ilyen megközelítés.

A sport természetes behatolási pontokat kínál e szimbiózis feltárásra. Az a meglepő, hogy minél jobban nézzük, annál erősebben látszik áramlani szocialista baloldal befolyása a kapitalista jobboldalra, legyen szó politikai lobbizásról vagy műszaki szakértelemről. Moszkva még arra is rávette Bonnt az 1970-es években, hogy támogassa olimpia-rendezési törekvését.

Mindennek nagy részét egy világ választja el attól a belfasti edzőteremtől, ahol Mary Peters edzett az észak-írországi zavargások tetőpontján a tulajdonos Buster McShane vigyázó szemei előtt. De Dame Mary egyedi eset volt, míg sokan mások Kelet és Nyugat sodrásában álltak. Az, amit ennek a működéséről tudunk, arra int, hogy a hidegháborúról nem annyira monumentális tömbökben kell gondolkodnunk, hanem sokkal inkább a közöttük lévő átjárhatóság fogalmaiban