ne dögöljek meg
míg nem láttam
a mexikói fekete ebeket
kik álomtalan döglenek
a meztelen seggű majmokat
a trópusfalókat
buborékfészkükben
az ezüst pókokat
ne dögöljek meg
míg nem tudom hogy a holdnak
hamis lepényarca alatt
van-e csúcsos oldala
hogy hideg-e a nap
hogy a négy évszak
tényleg négy-e csak
míg nem mentem végig
szoknyában a bulvárokon
míg nem néztem bele
egy pocsolya-tekintetbe
míg nem dobtam le gönceimet
bizarr lebujokban
ne végezzem be
míg a lepra el nem ér
vagy a hét másik kór
mely arrafelé elítél
ne fájna sem jó sem rossz
ha tudom
karácsonyra megkapom
és itt van minden
amit ismerek
amit szeretek
ami tetszik nekem
a tenger zöld mélye
ahol algaszálak keringőznek
a hullámzó homokon
a júniusi kiégett fű
a repedezett föld
a tündérek illata
ennek és annak
a csókja
itt van az én szépségem
a Nagymedve csillaga
ne dögöljek meg
míg nem használtam
száját a számmal
testét a kezemmel
s minden mást szememmel
nem mondok mást
kell a tisztelet
ne haljak meg
míg fel nem találják
az örökös rózsát
a kétórás napot
a hegyvidéki tengert
a tengeri hegyet
a fájdalom végét
a színes lapokat
a boldog gyermekeket
és még sok mindent
mik az agyakban alszanak
mérnökzseniket
mosolygós kertészeket
gondos szocialistákat
urbanista urbánusokat
merengő gondolkodókat
annyi látni és hallani való
annyit kell várni
sötétben kutatni
és én látom a véget
mely mozog és közelít
mocskos pofájával
s kitárja felém
békakarjait
ne dögöljek meg
nem uram nem hölgyem
mielőtt megérintem
a szédítő ízt
a legerősebb ízt
ne dögöljek meg
míg nem kóstoltam
a halálízt...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
