GNL911

Haszonkutyákat kell kiválasztanom látatlanban, még képről sem ismerhetem meg őket, csak a nevüket árulják el. Az egyikre kapásból rávágom, hogy ez lesz a legjobb baby-sitter kutyának. Meghozzák az ebet, egy hatalmas, fekete, sötéten világító szemű, félmázsás kutyát. Amint meglátom, tudom, hogy rosszul választottam. Azért megpróbálok megbarátkozni vele. Magamhoz ölelem, a kutya először csak vicsorog, felhúzza az ínyét, majd feldönt és teljes súlyával ránehezedik a szívemre. Könyörögni is alig van erőm, hogy leszedjék rólam…

Van egy olasz haverom, aki már évtizedekkel ezelőtt Svédországba költözött és ott szánhúzó kutyákat tenyészt. Már új hazájának kiválasztása is az abszurd kategóriába tartozik. Pedig normális, rendes gyerek volt. Rendszeresen elcserélte fehér pizzáját az én tízóraimmal az iskolában.

Janisszel csókolózom, hogy végre bebizonyítsam neki, hogy gyönyörű. Hatalmas vörös haja beborítja egészen az arcomat. Érzem, hogy hisz nekem. Most nincsen alkoholszaga. Sem a szájának, sem a bőrének.

Egy napot késtek a Medárddal. Korán örültünk. Biztosan a Föld tengelye az oka, amióta kizökkent a földrengések és a szökőárak sorozatától.

Házunk aljában üres üzlethelyiség. évek óta senki sem vette bérbe. Valószínűleg elterjedt, hogy korábban 13 vállalkozó ment benne tönkre és az átkok senki nem meri megtörni. Néhány hete többen is tettek-vettek benne a házgondnok felügyeletével. A jövés-menés mindössze két napig tartott. Azóta ismét zárva van. Életjelként két üres sörösüveg virít az ablakában.

Minőségi gyufánkból minden második eltörik, mielőtt meggyulladna. Kár, hogy nem lehet őket e szempontból külön szortírozni a dobozból.

Elkönyvelték örökmorgónak, jópofa, magának való különcnek, aki „amúgy rendes fiú, jó kolléga, akire mindig számítani lehet”. Belefért imázsába, hogy egyre szakadtabb. Lehet, hogy ezt a magányos imázst unta meg, amikor egyszer csak azt mondta: itt legyen vége.

Érett és szépkorú hölgyek Pasolini Dekameronját nézik laptopon az Irgalmasok Kórházának sebészeti osztályán az ökumenikus kápolnától balra.

Hazatérünk maghrebi nyaralásunkból szebbnél szebb élményekkel é ajándékokkal. Kicsomagoláskor vesszük észre, hogy a szobánkban felejtettük azt a dossziét, amelybe a bazárban kapott ÁFÁ-s számláinkat gyűjtöttük össze. Mivel közeledik a könyvelés ideje, nincs más választásunk, mint repülőre szállni és visszatérni.

Életemből mindeddig kimaradt a Tüskevár. Most belenéztem a négy és fél évtizeddel ezelőtt készült tv-filmbe. Rájöttem, hogy a volt általános iskolámban és környékén forgatták, éppen abban az évben, amikor eljöttem onnan. Az iskolaudvarról ismertem fel, a Lágymányosi Közösségi Házról, sok nagy rock-buli otthonáról és a vele szemközti szoborról, amely két táncoló kislányt ábrázol.

Már tepertős chips-et is árulnak. Gyorsan szeljük fel a kezünk ügyébe kerülő lilahagymákat, mielőtt még abból is chips lesz, hogy legalább az eredeti élmény felét megőrizzük.

Gyerekkoromban szerettem a tőkemájhalat és tyúkházi levest, de leginkább mustármatyinak neveztek. A főtt marhahústól a vidámparki virsliig. Néha nosztalgiából ma is eszem mustáros-vajas kenyeret. Virslit a legritkábban. Ellenben a tőkehalmáj miatt kellett kidobnom gyönyörű zöld-fekete marihuánás pólómat. Ráment az olaja, sem a folt, sem a bűz nem jött ki belőle többé.

Iskolai pályafutásom kezdetekor egy napig abban a hiszemben éltem, hogy a napló és a naplopó egy és ugyanaz.

A spanyolok ellen súlyos vereséget szenvedő írek úgy énekelték végig a mérkőzés utolsó perceit, mint az oroszlánok elé vetett vagy máglyahalálra ítélt keresztények a Quo Vadis? klasszikus amerikai filmváltozatában. És megfigyeltétek, hogy Gigi Buffon mindig lehunyja a szemét himnuszéneklés közben?

Nászágyunkat egy szentjánosbogár világította be szombat délután. Jumpin’ Jack Flash, it’s a gas…