Stoppolok egy esti út mentén, valahol egy ismeretlen tengerparton, szállodasor tövében. Felvesznek, de a sofőr elalszik, és kénytelen vagyok átvenni a volánt, bár nem tudok vezetni. Azaz tanultam egyszer, 25 évvel ezelőtt, de sosem vizsgáztam le.
Egy ideig próbálok rendesen menni, de a félelem, hogy nincsen jogosítványom és olyan kocsiban sem ültem még, amelynek ilyen modern kormányrendszere lenne, megbénít. Így aztán nekimegyek egy járdaszigetnek, fékezek, kiszállok.
Éhes és szomjas vagyok, és WC-re is kellene mennem. A közelben egy jól ismert kínai étterem, legalábbis kívülről olyan, mintha jelenlegi kedvenc kínaink lenne az. Csakhogy az egy főút melletti egy szintes kis étkezde, ez pedig egy félig nyitott, több emeletes építmény, amelynek pultját és mosdóját alig lehet megközelíteni a tömegtől, ráadásul a közlekedő utak is tele vannak asztalokkal, lampionokkal és luftballonokkal. Miközben haladok a pult felé, látom, hogy két kínai egyre újabb emeleteket és alagsorokat nyit meg. Amikor belépek, még a földszinten vagyok, de amikor már kifelé haladnék, három emelet is tátong alattam.
Ki kell jutnom valahogyan. Hirtelen elfogy alólam a folyosó. Egyik oldalon szinte szemlátomást növekvő virágcserepek állják utamat, a másik oldalon pedig a folyosó pereme, agyonkoptatott macskakövekkel, korlát nincs, alattam a mélység, és az egyre sűrűbb tömeg. Szinte levegőt sem kapok, úgy kúszom egyre előre, fél kezemmel keresem a kapaszkodási lehetőségeket. Közben hallom, hogy valakik egyre hangosabban szurkolnak nekem, hogy ép bőrrel megússzam ezt a kalandot…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
