GNL911

13.
Megérkezik a vonat a Gare de L'Estre. Nagy a sürgés-forgás, de semi jel nem mutat arra, hogy közben Európában már háború van. Franciaország ténylegesen még nem lépett hadba, a Maginot-vonal még áll. Brigitte és László kicsit zavartan toporognak a pályaudvar kijáratánál, elválnának is
egymástól, meg nem is. Végül egy irányba indulnak el autóbusszal, hol egymást nézik, hol a még békés várost. 1940 áprilisában vagyunk. Leszállnak a Quartier Latin forgatagában. A Boulevard Saint-Michelen egy moziban Marcel
Carné: Mire megvirrad (Le jour se léve) címû filmjét vetítik, Jean Gabinnelés Jules Berry-vel. Némi habozás után, csomagostól, hegedûstôl beülnek a
moziba. A film elôtti hiradó tudósít a háborús eseményekrôl, de a közönség számára láthatóan még messze van a világégés. Brigitte szemérmesen próbálja megfogni László kezét, de mintha kicsit félnének is egymástól.

14.
Brigitte és László kint a Szajna-parton. Még nem sötétedett
be teljesen, az ég sárgás-vöröses, és egy olyan fekete felhô nyomul rajta, amelyet akár egy hatalmas repülôgépnek is lehetne látni. A két fiatal nézi a Szajna kékes-fekete hullámait. Ujjaik egymásra kulcsolódnak.

15.
Ugyanezen a Szajna-szakaszon napjainkban. Éles szirénahang
hasít a levegôbe. László felkapja a fejét, az eget kémleli, és némi megdöbbenéssel tapasztalja, hogy az utcákon az élet ugyanúgy megy tovább, mintha mi sem történt volna. A különös ruhás könyváruslány látja László  szorongását.

“Minden hónapban egyszer megcsinálják. Csak azért, hogy
ellenôrizzék, vészhelyzet esetén mûködnek-e a szirénák. De soha nem  történik semmi, fel sem veszi már senki.”
László megkönnyebbül egy kicsit. Ismét válogatni kezd a
könyvek között, megtalálja a korábban "eldugott" Baudelaire-kötetet és most már meg is veszi. A furcsa kalapos lány odaadja neki 170 frankért.

“Mert tetszik, hogy visszajöttél” - mondja.

Ahogyan sétál tovább, halljuk, amint egy nôi hang és egy
férfi hang az Idegen címû prózaverset mondja. A felhôknek már nincsen repülôgép-formája.

- Kit szeretsz te legjobban, mondd, titokzatos ember?
Apádat, anyádat, bátyádat vagy a húgodat?
- Se apám nincs, se anyám, se bátyám, se húgom.
- Barátaidat?
- A szónak, melyet használsz, mindmáig ismeretlen maradt
elôttem a jelentése.
- Hazádat?
- Nem tudom, melyik szélességi fokon fekszik.
   - A szépséget?
- Szívesen szeretném, ha lenne istennô és halhatatlan.
- Az aranyat?
- Gyûlölöm, ahogyan te Istent gyűlölöd.
- Mit szeretsz hát, különös idegen?
- Szeretem a felhôket...A vonuló felhôket...ott messze...a
csodálatos felhôket.
  (Szabó Lôrinc fordítása)

16.
László a kötettel leül a Pompidou-központ, azaz a Beaubourg
elôtt a kôre, ahol mindig egy sor csepürágó mutatja be mûsorát,
mutatványait. Tûznyelô, keleti harcmûvész, reggae-zenész, táncoló kisgyerek. Egyszercsak gitárhangokat hall és egy lány énekét. Ismét az a lány jelenik meg, aki a Sacré Coeur-nél énekelt. Most Bobby Darin If I Were A Carpenterét énekli. László odamegy hozzá és leül vele szemben a földre. A lány megismeri, elmosolyodik, és az sem
zavarja, hogy a férfi vele énekel, szépen halkan. Bár többen is
körülveszik a szôke énekesnôt, olyan, mintha csak ôk ketten lennének.

“If I were a carpenter
and you were a lady
you can marry me anyway
to hold my baby”
László néhány dal után most is elôvesz egy tízfrankost, de
ezúttal nem hagyja ott a lányt, amikor befejezi a zenélést.

László:
Honnan jöttél? Olyan szépen énekelsz. Már azt hittem, nem
látlak többet.
A lány csodálkozik egy kissé:
Ennyire tetszik, ahogy játszom? Német vagyok. Nürnbergi.
Brigittének hívnak.
  László:
Kitaláltam, hogy így hívnak. Mint Brigitte Helm, a
Metropolisból.

   Brigitte elneveti magát:
De én nem vagyok gépnô Hanem nagyon is valóságos.  Belémcsíphetsz, ha gondolod. Jártál már Nürnbergben?
László:
Jártam, sok évvel ezelôtt. Nagyon szép a régi város. Meg jók
a sörözôi is. Én magyar vagyok. És Lászlónak hívtak.
Brigitte
Egyszer én is találkoztam egy Lászlóval. Talán még otthon. Ô
is magyar volt, de valahol Németországban élt és nem akart többé hazamenni.
László:
Én még lehet, hogy hazamegyek...
A kép és a hang távolodik. László meghívja Brigittét egy
sörre, és ott folytatják társalgásukat, miközben élvezik a többi utcai zenész dalait. Nem halljuk, mit beszélnek, csak azt látjuk, hogy megfogják egymás kezét. A tér egyre jobban benépesül, valami színesbôrû tüntetés is bejön a képbe. Hirtelen ömleni kezd az esô. László és Brigitte a kávézó
teraszáról, a vörös ponyva alól nézik az esôt, miközben a lány rákezd Dylan A Hard Rain's Gonna Falljára és a refrént együtt éneklik. Körülöttük többen bekapcsolódnak.

László hangja:
Azt hittem, hogy az ilyen hippilányok már kivesztek a
világból. És lám, Brigitte nekiindul a világnak, néhány márkával, egy  váltás ruhával, hálózsákkal, minden nap annyit zenél, amennyi némi ételre,  italra kell, aztán, ahol éppen kedve szottyan, pályaudvaron, templomban,
folyóparton, leteszi hálózsákját, és ott pihen. Nem törôdik a holnappal, nem ragaszkodik senkihez, csak megy, amerre a szíve, a lába diktálja.
17.
László néhány nappal késôbb az egyik külvárosban, egy
bolhapiacon. Óriási a hangzavar, alig van az árusok között fehér ember, az újságíró  élvezettel fotózza ôket, nem is tiltakoznak különösebben, bár mindjárt rá akarnak sózni csipketerítôtôl riportermellényig, afrikai lemezig mindent. Nagynehezen vergôdik ki a tömegbôl.  Bent a metróban, igazi népi vonal, alig férnek el az emberek, László egy hatalmas termetű fekete férfi mellett szorong, aki egy óriási, illatozó tállal egyensúlyoz. A férfi keresi az arcokat a tömegben, fôleg a
nôket.

László hangja:
Az elsô  találkozás sorsszerû volt, a második gyönyörû, kedves és könnyed. És most úgy érzem, hogy meg kellene ôt itt találnom. Emlékeznek még erre a sorra? "A hangszórók bömbölésében". Dehát 12 millió ember között! Azt sem
tudom, melyek a kedvenc helyei, ahol felkutathatnám. Csak egyszer még halljam ôt..Hülyeség, lehet, hogy beleszerettem. Értelmetlen, mégis nagyon  szép és ártatlan az egész.
18.
László a Notre-Dame háta mögött, a Deportáltak emlékművénél. Körülötte sokan ülnek a fûben. Az egyik fa alatt észreveszi az alvó Brigittét. Mellette csomagja, gitárja. László óvatosan föléje hajol és megcsókolja a lány homlokát.  A lány, láthatóan kimerülten, alszik tovább. László észreveszi, hogy Brigitte mezítláb van, cipôje is mellette fekszik Játékból megcsókolja a lábát. Brigitte erre  magához tér, és nagyon meglepôdik a férfin.

Brigitte:
Játszol?

László:
Csak örültem neked. És olyan védtelen voltál...

Brigitte még kissé álomittasan felnevet, majd mindkét kezével maga mellé húzza az újságírót, és ott a fûben csókolózni kezdenek, teljesen egymásba gabalyodva, nem törôdve a környezettel.

Egy hang Baudelaire prózaversét mondja:
“Részegedjetek le szüntelenül. Minden ebben rejlik: ez az egyetlen kérdés. Hogy ne érezzétek az Idô rettentô súlyát, melyl vállatokat töri, és a föld felé görnyeszt: le kell részegednetek szüntelenül.
Csakhogy mivel? Borral, költészettel vagy erénnyel, ahogy tetszik. De részegedjetek le”
(GNL fordítása)

19.
László és Brigitte a Deportáltak emlékmûvében. Kézenfogva járják be a nyomasztó kôépítményt, együtt olvassák alig hallhatóan a falakról Desnos, Sartre, Aragon, Saint-Éxupéry szavait. Arcukon a döbbenet, amikor benéznek a fényfolyosóra hasonló “krematóriumba”, majd kinéznek a rácsokon a Szajnára.
Amikor felmennek a szûk lépcsôn, az emlékmû ôre megköszöni a látogatást. “Salom” - feleli László. Brigitte erôsen szorítja a kezét, és csak nehezen tudja elfojtani könnyeit.

20.
Visszatérünk az idôben. Újra azok a sínek, amelyek a 11. jelenetben futottak. Brigitte egyedül kószál, már üres a pályaudvar, elment az összes vonat.   Alkonyodik. A lány táskájába nyúl, elôvesz egy pillanatra egy könyvet, de rögtön vissza is teszi.  Német ôrkatona szólítja meg, nem durván, inkább  csak határozottan.  Brigitte csendesen visszaszól neki, majd sietôsre veszi a lépteit.

21.
Este, kihalt utcák. Beül egy moziba, ahol egy Leni Riefenstahl-filmet vetítenek, amely a germán test kultuszát  dicsôíti. Egy darabig nézi a képsorokat, a szoborszerû alakokat, aztán rosszullét fogja el, és kisiet. Többen megpróbálnak utána menni, de végül magára hagyják. Szinte vakon próbálja megkeresni otthonát, hiszen elsötétítés van.

László hangja:
Brigitte azon az estén fogta fel, hogy elvesztette Lászlót.  Undorodott imádott Párizsától, amely  így cserbenhagyta a szabadságot.  Még érvényes volt  a szerzôdése, de nem  volt kedve sem  unatkozó  német tiszteknek, sem pedig  megfélemlitett franciáknak játszani.  Ment  is volna, de Lászlóval megigérték egymásnak, hogy együtt  mennek Amerikába. Most azonban úgy érezte: reménykednie kell, hátha László visszatér.
22.
Késôbb,  ismét napjainkban, lent a Szajna-parton. Egy bohókás külsejû japán festô megszólítja ôket. Szeretne Brigittérôl egy rajzot készíteni. A lány szabadkozik, de László rábeszéli. Brigitte végül kötélnek áll, de csak akkor, ha közben játszhat. Rá is kezd Dylan Mr. Tamburine Man-jére. A kis japán gyorsan felvázolja a lány vonásait, majd átadja neki, mintha a zenéért adná cserébe.

23.
Este, László tudósítói lakásában. Kényelmesen elheveredve nézik a tv-hiradót. Brigitte fejét László ölébe hajtja. Elôttük egy félig üres vörösboros üveg, egy sajtos-paradicsomos zöldsaláta maradványai.  A hiradóban a genovai G8-as találkozó elôkészületeirôl beszélnek, fôleg a biztonsági intézkedéseket taglalják.

Brigitte:
Holnapután már gyülekezünk. Mire a sok nagyfejû megérkezik, már készen kell állnunk. Nehogy azt higgyék, hogy kilóra megvehetik a világot.

László:
Nem is mondtad, hogy menni akarsz.  Mi keresni valód van ott?

Brigitte:
Zöld vagyok. Otthon nincsen olyan  megmozdulás , amelyen ne vennék részt.  Már anyám is  ugyanezt csinálta. Gyakran mesélte nekem arról a tüntetésrôl, ami Berlinben tört ki 68 áprilisában a Dutschke-merénylet  után. Szinte büszke volt arra, hogy megverték a rendôrök...

László egy kicsit elszomorodik, de valahol izgatja is az egész történet.
Te is verekedni készülsz?  Iszonyatos balhé lesz, nézd azt a sok elborult pofát már most...

Brigitte:
Azért nem akartam mondani eddig, mert éreztem, hogy vissza akarnál tartani.  Mert nagyon elkezdtél ragaszkodni hozzám. Ez nem jó, László. Én ennél sokkal szabadabb és elvadultabb vagyok...De ne félts, nem leszek egyedül.  És ha te is gondolsz rám, nem érhet semmi baj.

László válasz helyett megcsókolja a lányt.

24.
Brigitte mûanyag függöny mögött zuhanyozik. Látjuk szép, nyulánk testét, amely olyan, mint  a Riefenstahl-filmbeli nôi testek. Valamit dúdol magában. László ³leleplezi²,  majd ô is meztelenül eléje térdel, és a lány hasát csókolgatja önfeledten a vízsugár alatt, lenyeli róla az összes vízcseppet. Brigitte úgy szorítja magához László fejét, mintha a gyermeke lenne.

25.

Éjszakai sötétség. A háttérben Mahler I. szimfóniájának harmadik tétele hallatszik. László és Brigitte először szeretkeznek életükben. Halkan, valahol szemérmesen is. Valaki Baudelaire Táncos kígyó című versének részletét mondja:

„S tested szökell mint nyúlt hajó,

ha habok viszik

s ring, vásznát jobbra-balra bontva,

egész a vízig.

S mint jégmezők igazi kedve

Zuhogva fakad

Ha olvad ínyed tiszta nedve

S elönti fogad

Nincs nektár, mely így tudna égni:

Fanyar csodabor!

Olvadt menny! Mely szívembe égi

Tüzeket sodor!

(Tóth Árpád fordítása)

(folyt).