Egy katonai konvoj vonul városról városra, lassan dagonyázva a sárban, pedig odakint száraz az idő. Nem tudom, milyen korban lehetünk, talán a napóleoni háborúk, talán napjaink, tulajdonképpen teljesen mindegy. Az egész menetoszlop ütött-kopott lakókocsijaival mégis leginkább egy vándorcirkuszra emlékeztet.
Egy helyen végre megállunk, és egy parancsnok engem jelöl ki, hogy tartsak előadást a világ szörnyű állapotairól, a háború, a hadseregek szükségességéről. A parancsot megtagadni nem lehet, nem is akarom, csak éppen mondanivalómat egy idő után úgy kezdem el kanyarítani, hogy éppen az ellenkezőről, a békéről, a háború, a katonaság, a fegyverek teljes esztelenségéről szóljon. Előadásomat nemcsak nagy ováció kíséri, hanem ott helyben az összes jelenlévő dezertál.
A parancsnok tajtékozik a dühtől, hadbírósággal, halállal fenyeget. Csendesen megjegyzem, hogy én tulajdonképpen egész életemben demilitarizált övezet voltam, de ezt a külvilág nem volt hajlandó figyelembe venni, én azonban ehhez tartottam magam, még akkor is, amikor egy időre kénytelen voltam fegyvert venni a kezembe. „És miért nem mondta soha?” – üvölti a parancsnok. „Mert soha nem kérdezték” – felelem, majd én is dezertálok, és egyedül hagyom az ordítozó barmot.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
