GNL911

Egy régi épület körfolyosóján haladunk, nem is tudjuk merre és mi célból. Csak azt érezzük, hogy a kő a lábunk alatt sokkal gyorsabban megy, mint ahogyan mi megyünk. Valaki figyelmeztet minket, hogy ez azért van, mert ez a folyosó maga az Egyenlítő, és a Föld tudvalevőleg sokkal gyorsabban kering, mint arra ember egyáltalán képes.

Én egy másik körfolyosón keresem egyedül a kijáratot. Az egyik kiszögellésében ül két régi kolléganőm, akik közül az egyikkel mindig is egyfajta, ki nem mondott plátói szerelem volt közöttünk. A múltról beszélgetnek, és észreveszik, hogy megtorpanok. „Hallgatózol?” – kérdezi nevetve a hölgy, és valóban megütötte a fülemet, amikor 1997-ről, életem egyik negatív fordulópontjáról esik szó. Hátha megtudok valamit őróla is abból az időből, amikor éppen nem dolgoztunk együtt. Nem derül ki semmi, ellenben ő emlékszik arra, hogyan szúrtam el egy interjút, mert túlságosan sokat ittam. Pedig ott sem volt, de tény, hogy az az eset azon ilyen kevesek egyike volt.

Ismét valahová időre kellene mennem, de valaki elcsábít, hogy igyak vele egy kortyot. Nekem valami átlátszó italt tölt, egy húzásra ki akarom inni, hogy túllegyek rajta. De akárhogy iszom, még mindig marad a pohárban, sőt, szinte egyre több lesz…

Archívumomban találok egy kazettát, amelyen egy kamaramű hangzik el. Egy jól ismert billentyűs játszik rajta, egy kevésbé ismert gitáros és én. Az egyetlen ilyen felvételem, nem is tudtam létezéséről. Valaki azonban kiveszi a kezemből és le akarja törölni…

De nem úszhat meg engem a világ, mert a közelben hallok egy zenekart próbálni, amely csakis egykori sorsom, az Ajtó-banda lehet. Mondanom sem kell, J. ezúttal is merev részeg – persze tudjuk, hogy nem ezért szeretjük – de kezd elegem lenni belőle és felkapok egy gitárt, és minden külön értesítés helyett belekezdek legnagyobb slágerükbe, amit ők untak a legjobban. A gitározás még menne, de olyan rekedt, kellemetlen orrhang jön ki belőlem, amilyent legrosszabb formámban sem lennék képes produkálni…