Mediterrán miniatűrök

1.

párafüggöny Afrika felé

álomittasan siklik

megnyert magasságunk

2.

egyek vagyunk

Egyetlenünkkel

imádkozó forgószelek

aritmiás táncrendjében

3.

szeret a szelíd este

jázmin-szirmok

nővé vált levegőjével

4.

és felölti ébredésünk

az Ég csiszolatlan

ékszereit

5.

mélységeit mutatja

belső égésű csendünk

a hasztalan háborgásnak

6.

lélek-lényem vitorlavásznára

festi szemem

a nyugalom vízrajzát

7.

hazatalálnak a kitárt

mellű fecskék

légörvényeink békességébe

8.

szélnek eresztett

elaggott vészjelzések

talán nem is léteztek

9.

megszámolom egy arcnyi

levélen az ereket

s ő megszámolja arcomon

az elsimult redőket

végül összeadjuk

felfedezéseinket

10.

testközelünkben a szent tükör

elömlő hajlata

meghitt morajlás délután-kék

11.

felleg-kehelyben

csepegteti magzatvízét

a várandós vihar

12.

lángra lobbant szürkület

bolygóink szerencsés

útonállása

13.

fehér fennségek öltik

körbe az ezüst-torkú reggelt

vibrálunk ezer suhogással

14.

borúval kecsegtetett az első

szeptemberi pirkadat

de hamar lerázta magáról

a gyáva sötétséget

mint tíz évvel ezelőtt

kettőnk horizontja felett

15.

valami készül

szétdobálja megint ruháit

a változó állandóság

16.

halászhajók motorkattogása

perelgető verebek

nászra hívó gerle

kérdőjel-madár félálomban

együtt hallgatnak

a fehér-arany izzással

17.

és lebegve ölelték egymást

minden-hullámaink

és lebegtetve ölelt minket

a naplemente előtti

lágy hullámverés

18.

egymásnak feszül Tűz és Levegő

lomha fodraiból feltekint rájuk a Víz

de döntőbírájuk nem lesz

19.

elemeket befogadom énem

gyújtja meg a napégegyenlőség

őszülő menóráját

20.

énmagad vagyunk

édes-sós meztelenséggel

tértudatlan aurával

tengerek feletti

rendhagyó igékkel

énmagad vagyunk

farkaséhes hittel

holnemvolt egyszeriséggel

Port-el-Kantaoui, 2011. augusztus 26 – szeptember 6.

Port El Kantaoui-i napló

Tengeri napló

A tenger elringatja azt is,

amelyik fűzöld,

bugyi-rózsaszín

és természetesen a sárga „tengeralattjárót” is.

Na, persze nem igaziak,

csak amolyan nekünk, turistáknak való tengeralattjárók.

Áttetsző fenékkel,

hogy kíváncsi tekintetünk vizslathasson kishalat,

benézhessen otthonába vízi tücsöknek, bogárnak.

Nem részrehajló, jó anya a Földközi-tenger.

Egyformán szeret,

gyűlöl vagy haragszik viharosan,

és akkor mérgében

csattanós cakkokat csipkéz önnön felszínére.

Egyhasi testvérként dédelgetve ringat

vagy haragosan csapkod hullámaival

zöldet, rózsaszínt,

rákot, halat,

meg minden egyebet,

embert is esetleg.

2.

Vitorlást kellene festenem,

mint Egrynek a Balatonon.

Nehéz feladat ám ez!

Csak tenger, fény,

fehér vitorlák, ezüst hullámok,

a vízből kikelő narancsos Nap,

fénylő homok, susogó pálmák.

Papíron tömény giccs.

A Teremtő vajon hogyan csinálja?

3.

Sós lehet a fülem,

nehezen csúszik az orromra a szemüvegem.

Hoztam magammal egy kis tengert,

gondolom a fülem tusoláskor kimaradt.

4.

Vastag kötélen motorcsónak húzza

a paplanernyővel felszállókat.

Földhöz nem köti most semmi más őket.

Köröttük a fény, a szabadon szálló szellő.

Magzatlepény csónakjukhoz,

mint vonalzóval vetett fonal, vezet

a megfeszült kábel-köldökzsinór.

Nekünk is kitárta szemérmét a táj,

mikor, mint összenőtt ikrek

együtt felrepültünk kétezer-kilencben.

5.

Déjá vu!

Meg nem hiszem el!

Pedig a tenger itt volt, itt van,

sótól ízesen, élettel tele.

S minket is újra meg újra magába fogad.

Sürgetőn furakszunk belé –

megannyi más ivarsejt –

mégsem idegen, sőt vele mégis egyek.

6.

Szufi táncos pörög-forog,

hánykolódva lobog rajta

a papi szoknya, hogy nézni is szédület.

Így Ramadán vége felé már a levegő is

a kerengő dervis extázisában vizionál.

Sikongva sírnak a töröksípok,

üvöltenek a dobok.

Felcsap és elcsitul a ritmus,

újra feljajdul majd elcsendesedik,

csakhogy újrakezdve ismét felugasson

és ebből is elsimuljon.

Dal száll, egyetlen

az Igaz Egyetlenhez.

Negyven perce kereng, kereng, kereng

végtelen szeretetben,

mélységes hitébe beleszerelmesedve.

Ki tudja Odafönn melyik a kedvesebb,

ez-e vagy a csendes révület.

7.

A szerelem metafizikus biokémiája

Hajnali bőre, mint pőre

ujjlenyomatok a kezemen,

szép szeretőnk, a Tenger dédelget minket.

Rendül a ringás fel, akár a hinta,

lágy ívben simul el,

mintha vérként az ereinkben ringna.

És visz minket is lejjebb

a csúcsról a mélybe hullva.

Orrba fricskáz kicsit,

a fülembe harap,

a számra sós csókokat ad.

Szereti, érzem, mikor

úszó karommal, lábammal

én is simogatom.

8.

Spirituális ritmus

Nagy hullámot kisebb hullám hímez,

s azon a még apróbból csipkedísz lesz.

Kisimul, eltűnik,

újabb hullám-fodorra

még újabb mintát horgol a vízből a szél.

Szövi a Fennvaló a percet,

készül a szőnyeg,

rajta a Tenger,

a Homok,

az Erdő,

a Hegyek

és a felcsendülő Életének.

9.

Szép szeretőm férfi-nő egyben,

Ő a Tenger.

A Mindenség EGYének megtestesülése,

Ő a Tenger.

Szép hölgyem-uram, mint az angyalok nemtelen

Ő a Tenger.

Gyönyörűség gyöngye, a Legfőbb örömkönnye

Ő a Tenger.

Veled e testfeletti egyesülésben eggyé ölel minket

Ő a Tenger.

10.

Megpihent a lenge.

Nem háborgatja

hatalmas hullámokba össze már a vizet.

Utolsó napjára a Szent Böjtnek

a szél is már a Ramadán végéről énekel.

Napnyugtakor megpezsdül az élet

ellentéteként a csendesülve csobbanó víznek,

ahogy csendül a lélek,

ahogy gőzével csábítja a családot az étel.

11.

Párabrokát mögé rejti napvalóságát Fivérem.

Szégyenlősen ontja hajnali melegét és fényeit,

Elsimítva velük a tenger csacska cakkjait.

Pihennek még a pálmák,

pedig a Fényhozó magasan jár,

és kint vannak a nyílt vízen a lassan,

csendben pöfögő szorgosok is már.

Köröttük éhes sirályrajok sikkantgatnak,

a távolban apró légyfelhőként lepik

a halászhajókat követve őket,

Jonatán testvérei élesen veszekszenek a koncon.

Csendes a kikötő még, üres a park s a part,

érzéki szeretőnk a Tenger dédelgeti testünk

és szép barna bőrünket simogatja, nyalja.

Port El Kantaoui, 2011. 08 27-09. 06.