GNL911

XXIX.

A hűtôházból lépcsô vezet fel a lányok házába. Áron halkan lépdel felfelé. Benyit, látja a nagy rendetlenséget és a földön alvó Lilliant. Ráterít egy takarót, felállítja a gyertyákat, meggyújtja ôket, aztán leül a kislány mellé, nézi, gyönyörködik benne. Az ablakon betűzô nap fokozatosan többféle színű fátylat bocsájt Lillian arcára.

Mintha Ágnes festményei mind ôket néznék, egymás után. És mintha a kavargó, örvényszerű képekbôl kirajzolódnának Lillian, Erik, és Aron arcvonásai is, a háttérben. A mennyezeti szemek mereven néznek.

Lillian lassan magához tér. Elôször csak Áron szemüvegének csillanását veszi észre, de erre rögtön felül. Áron nem mozdul.

- Te ki vagy és hogy kerülsz ide? - nem tudni, hogy Lillian ezt ijedtében, vagy inkább gyerekes kiváncsisággal kérdezi.

- Én inkább azt kérdezném, hogy Te ki vagy, és hogy kerülsz ide?

Lillian durcásan méri végig a fiatalembert.

- Ez az én házam. És Ágnesé.

- És Ágnesé. Persze...meg az enyém.

Lillian erre már teljesen felébred. A takarót ledobja magáról, most veszi csak észre, hogy egy kicsit összezúzta magát. Kényesen eligazgatja a haját, ujjaival kitapogatja a fején az egyik sebet, letörli vele már megszáradt vért, aztán lenyalja az ujját.

- Valaki egyszer azt mondta, hogy szép és finom vérem van, és jó látni, ha kiserken...Neked is tetszik?

- Szép..de a bôröd, a hajad, a szemed...

- Ágnes is állandóan a szememet akarja megfesteni. Fôleg, amikor haragszom rá!

Lillian felnevet. Áron is elmosolyodik.

- Tudsz még zongorázni?

- Akkor mégiscsak tudod, hogy ki vagyok.

- Igen. Te vagy Lillian.

- Megálmodtad a nevemet?

Áron felkel, meggyújtja a zongorán álló gyertyát.

- Nem. Láttalak a keselyűfészekben, mielôtt Ágnes idehozott.

- Keselyűfészekben? Az én fészkemben csak fecskék vannak. És sirályok a kis sziget körül. És hogy-hogy Ágnes idehozott? Én itt születtem! Ágnes még azt is elmesélte, hogy a zongorán jöttem a világra, azért tudok ilyen jól játszani...

Lillian vonásai majd szétrobbannak, alig kap levegôt. Áron gyorsan ledobja magát szorosan a kislány mellé, aki rögtön bele is kapaszkodik a vállába.

- És a szüleid hová lettek?

- A szüleim..ugye, bántani akarsz?

Áron olyan könyörtelen szigorral néz bele Lillian szemébe, mint aki biztosan tudni akarja, hogy a lány valóban zavart elméjű, vagy csak egy attól fél, hogy hazugságon kapják rajta.

- Nem. Csak mesélj róluk. Biztosan régen láttad ôket, de emlékezel valamire...

Lillian hírtelen felpattan, leül a zongorához és játszani kezd egy lírainak tűnô, ám disszonáns hangokkal teli dallamot. Majd beleszô egy másik, hasonló motivumot, és összeúsztatja a kettôt egy fúgaszerű futamba.

-Hallod? Ez az anyám, hófehér bôrével, aranyhajával, levendulakék szemével...ez meg az apám, sötét, mint az éj, mint én..ez meg az a pillanat, amikor megfogantam, és bekerültem anyám fészkébe...

Áron elbűvölve hallgatja a kislányt, aki minden átmenet nélkül átvezeti játékát egy Chopin-keringôbe. A falak megint úgy valceroznak, mint a II. jelenetben. Aztán váratlanul félbehagyja a játékot, és megfogja Áron mindkét kezét.

- Voltál már az én fészkemben?

- Nem..nem..még nem...

- Gyere, megmutatom Neked. Ott sokkal szebb vagyok, mint itt...

Lillian arcán átvillan a csábos boszorkány-mosoly. Magára dobja az aranyrajzos fehér köntöst, és szinte húzza magával kifelé Áront, akinek még arra sincsen ideje, hogy a gyertyát eloltsa. A láng magányosan néz utánuk.

XXX.

Erik és Ágnes a ˛dolgozószobában˛ ahol összecsaptak. Erik dossziékat lapozgat. A fény egyre áthatóbb, minden irányból lövell rájuk, arcuk már alig látszik. Valami távoli, halk, de mégis teret betöltô zaj teszi hangjukat elveszetté.

- Hány párunk van eddig? -kérdezi Ágnes, alig hallhatóan.

- Kilenc. Kellene egy tizedik.

- Lillian. És a kopasz, kékszemű futárod. Erôs, és nemesen egyszerű fiú. Nem kérdez, nem fecseg feleslegesen, csak cselekszik.

Erik úgy tesz, mintha nem hallaná Ágnest.

...És velük már meg lehetne alapítani egy falut. Tudok is egy elhagyott települést, innen ötven kilométerre. Oda szállítatom a már felkészülteket.

- És hány emberedre számíthatsz?

- Talán mindegyikre. Talán egyikre sem. A parancsot hallják meg, nem a parancsnokot.

- Ugye, most velem jössz?

Kintrôl dudaszó. Erik finoman megfogja Ágnes kezét, elôször mutat valami gyengédséget a doktornô iránt.

- Jól körülnéztél?

- Lehet, hogy hiányzunk majd egymásnak. Én és a falak. Én és a kartotékok.

A krematórium-szerű fényfolyosón távoznak, a motorzúgás erôsödik.

XXXI.

Lillian és Aron a vízpart felé futnak, kézenfogva. Lillian arra fut, amerre be szokta magát vetni a vízbe, Áron alig tud lépést tartani. Amikor a hullámokhoz érnek, Lillian le akarja vetni köntösét, de Áron ragaszkodik hozzá, hogy ruhástól ugorjanak mindketten a vízbe, és úgy ússzanak ki a szigethez, majd amikor a kislány vonakodik, egyszerűen magával rántja a vízbe. Távolról látjuk ôket, szavaikat elnyelik a habok, és a madarak kiáltásai. Egy percig csak a keringô sirályokat és fecskéket látjuk. Lillian nehezen úszik, csaknem lehúzza ôt az átázott köntös. Áront kevésbé zavarja a vizes öltözék, meg az sem, hogy szemüvegén alig lát át.

A pár a szigetre ér. Lillian zihál, alig kap levegôt, de szemével máris a kápolna belsejét kutatja. Hallgatózik, gyanús neki a csend. Áron szórakozottan nézi, olyan arckifejezéssel, mint amikor valami nagy csodára vár, mintha nem is járt volna itt elôzôleg.

Lillian, átfagyva, félve közelít a kápolna bejáratához. Odabent néma csend. A fészeknek csak néhány falra tapasztott darabja maradt meg, a keselyű-oltár elôtt egy-két lehullott toll.

A beszűrôdô napfényre árnyékot vet Áron baljósan görnyedt alakja. Lillian úgy üvölt fel, mint egy halálra sebzett vadállat. Felkapja a lehullott tollakat, és eszelôsen magába döfködi ôket, fejét rázza, körbe-körbe, egyre nagyobb sebességgel. Áron nem is próbálja megfékezni, monoton hangon beszél.

- Túlságosan nagy volt a béke itt. Már nem tűrhettem. Kiforgattak az álmomból, száműzött lettem saját eszmém nevében, miközben azok a korcsok vették át a hatalmat, akiktôl meg akartam óvni ezt a földet....

Lillian e szavakra próbál kikeveredni őrjöngésébôl, és undorral kevert csodálattal néz könnyei mögül Áronra, aki még mindig föléje magasodik.

- Rájöttem, hogy a legnemesebb fajú gyermekek a nyavalyatörôs zsenik és az együgyű ôserejűek nászából születnek. Felmértük az egész várost egy jégcsapszívű doktornôvel, közben szerveztünk egy hadsereget a fegyvermániásokból, hogy legyenek, akik osztályozzák majd a népet, és akik eltűntetik az alkalmatlanokat és a vonakodókat. A megjövendölt Új Jeruzsálem egy lépésre volt tôlünk...

Áron letérdel a csendes szomorúságba burkolózó Lillian elé, kiveszi a falból a noteszt, a pisztolyt, ez utóbbit a földre dobja. Úgy mutatja meg neki a könyvet, hogy szinte az arcába nyomja a betűket.

- Nézd, te buta, itt van minden leírva. Ezek a gyermekek új értelmet adtak volna a pusztulásra ítélt emberiségnek. Egy idô után csak kiválasztottak lettek volna, mert azokból, akik erre érdemtelenné váltak, csak a jobbik részt ôrízték volna meg a túlélôk: egyes szavaikat, gondolataikat, hangjaikat, rajzaikat. A doktornô emberfeletti munkát végzett, hogy mindent begyűjtsön e tökéletes kincstárnak. És eközben maga is elhitte, hogy ô is rendkívüli lény, aki mellé egy tökéletes, nyers férfi kell csak, és ôk lennének az új emberpár...és akkor száműztek engem. Elôször az ágyból, aztán a házból, ahol te éled most hazug napjaidat, aztán a városból, halálbüntetés terhe mellett. De engem nem olyan könnyű megölni...A doktornô pedig lassan rabja lett egy megalázó szerelemnek, és kezdett közelíteni azokhoz az elmehunytakhoz, akiktôl kicsalta életvonalaikat, hogy vászonra vethesse ôket..és a Neked szánt sorsot nem tudja már beteljesíteni.

Az egyre jobban elborzadó Lillian elôtt lassan összeáll a kép, agyában megszólalnak Ágnes hangjai, ahogyan magyarázta festményeit, ahogyan mesélt neki, és ahogyan többször is veszekedtek, Erik miatt.

- És ezért kellett megölnöd a madarakat?

- Fegyver és madár nem fér meg egymás mellett. A fészkeket újra fogják építeni a fecskék. De a lövések mit sem érnek, ha nem a kellô pillanatban adják le ôket.

- És már tudod, hogy ki fog lôni kire?

- Azt majd a pillanat dönti el. Miként azt is, hogy kinek a kezében lesz a fegyver.

Lillian hagyja magát elernyedten elterülni a földön. Mozdulatában csak kimerültség van, semmi nôi kihívás. Áron szelíd mozdulatokkal bontja ki ôt köntösébôl, majd ingébôl is, hogy magáévá tegye a kamaszlányt. Lillian némán tűri, ahogyan a férfi végigcsókolja tetôtôl talpig, és ugyanilyen némán éli végig behatolását is. A kápolna mennyezete a fészek maradványaival, néhány érthetetlen firkával. A beteljesülés pillanatában Lillian két bokája közé fogja Áron nyakát, és addig szorítja, amíg a fiatalember kishíján megfullad. Az utolsó pillanatban engedi el, és akkor ördögi kacagás tör ki belôle. Áronról Lillian arcába esik az ütött-kopott szemüveg.

XXXII.

A ház tárva-nyitva, a nagy gyertya változatlanul ég, a papírlapokat a szabad tér felé viszi a huzat. Néhány eltévedt madár csapódik be a nagy szobába, nekiütôdnek a falaknak, a csupaszem mennyezetet csôrükkel verik, mintha óriás magoknak néznék ôket. Néhány papir és kottalap együtt kering a madarakkal.

XXXIII.

Lillian és Áron hason fekve néznek ki a kápolna tárt ajtaján. Mindkettô fázik, mégsem ölelik át egymást, csak kezük kulcsolódik össze. Lillian félénk pillantást vet a szemüveg nélkül a távolba bámuló fiatalemberre. Alig hallhatóan mer csak megszólalni.

- Láttam a nyomokat, amiket hagytál. Ágnes letagadta ôket. Azt mondta, képzelôdöm, és azzal fenyegetett...

- Hogy visszakerülsz az intézetbe. Ezt csinálta mindegyik lánnyal, akit magát magához vett. És volt is, aki visszakerült. Örökre.

- Most már nem kerülhetek vissza?

- Nem. Soha többé. Elfelejtheted.

Lillian ügyetlenül próbálja átölelni a férfit, aki csak immel-ámmal vesz róla tudomást.

- De mi lesz velem? Mi lesz a zongorával? Én azt akarom, hogy tapsoljanak nekem, hogy mindenki engem csodáljon. Én nem akarok örök életemben bezárva élni egy házban. És most már a fészek sem létezik többé. Madarak nélkül nincsen fészek...

E szavak közben lassan begörbíti ujjait, és úgy mar bele Áron vállába, mintha maga is ragadozó madár lenne. Áron összeharapja ajkát, és magára húzza a kislányt, aki azonban felkapja a földrôl a pisztolyt, és rászegezi Áronra.

- Taníts meg lôni! Most azonnal, követelem!

Áron elneveti magát Lillian gyerekes kitörésén, majd egy mozdulattal kiüti kezébôl a pisztolyt.Felveszi szemüvegét, majd magával húzza kifelé a lányt. A közelben egy sziklán egy madár gubbaszt, láthatóan beteg.

- Látod? Nem is könnyű elpusztulni. Pedig az a sirály már régen sebesült. De még kapaszkodik az életbe, nem is tudja, miért, de kapaszkodik. Segíts neki...

Áron Lillian kezébe nyomja a fegyvert, ujját rászorítja a ravaszra, célra tart vele és ô süti el a billentyűt. A madár hangtalanul belezuhan a vízbe. Lillian nézi a pisztolyt, Áront.

- Ennyi?

- Nem több. Egy emberélet sem.

Lillian szenvedélyesen szájon csókolja Áront.

XXXIV.

A ház belülről. Motorzúgás kintrôl. A kamera kifelé araszol az ajtón. Erik és Ágnes érkeznek dzsippel. Még meg sem állt teljesen a kocsi, amikor Ágnes máris kiugrik. Ekkor veszi észre a falon a kéznyomokat. Egy pillanatra megdermed. Erik két nagy katonai zsákot vesz ki a kocsi hátuljából, flegmán a földre dobja ôket. Ágnes belecsimpaszkodik.

- Látod? Látod azokat a nyomokat?..

- Igen, látom.

- És...látod, hogy...

- Igen. Látom. A baloldali egy törött kéz nyoma...

Ágnes iszonyodva méri végig Eriket, aki visszatalált ahhoz a szenvtelenséghez, ahogyan elôször megjelent. Ágnes mintha nem akarná elhinni. Kezénél fogja vonszolja Eriket a fal felé.

- Dehát nem lehet Áron nyoma..Áron halott!

Erik alig észrevehetô gúnnyal, ám annál több keserűséggel elmosolyodik. Ágnes üvölteni szeretne, de csak suttogás jön ki belôle.

- Futni hagytad?

- Igen. Túl szánalmas és undorító volt ahhoz, hogy megöljem, vagy megölessem. A büntetés úgyis utoléri. És nem volt bűnösebb, mint te vagy én...

- Tudtad, hogy idejön?

- Sejtettem, hogy elôbb vagy utóbb..

Ágnes hol a házra néz, hol a még mindig járó motorú dzsipre, hol Erik tekintetében keres valami menedéket.

- Halálra ítéltél mindkettônket?

- Igy is lehet mondani.

- És most hol lehet? És hová tűnt Lillian? Mi történt vele? Mire készül?

Erik ekkor zökken ki magára erôltetett cinizmusából.

- Nem mindegy neked, te szerencsétlen, hogy hol az a kis szuka? Neki is vége nélküled. Ha rátalálnak távollétemben, rögtön a megsemmisítôbe küldik, ha védekezik, helyben végeznek vele! Te mentsd a bôrödet, ha még akarod...

Ágnes lehorgasztott fôvel áll, úgy szorítja körmét saját tenyerébe, hogy majd kiserken belôle a vér. Erik a doktornô karjába markol, és bevonszolja a házba, az egyik zsákkal együtt,és miután Ágnes hisztérikusan remegni kezd, a vállánál fogva rázza meg.

- Most még van talán idô. Szedd össze, ami a legfontosabb, aztán induljunk. El tudlak bújtatni addig, amíg eláll a zűrzavar. Aztán újra mi lehetünk az urak a városban. Te mondtad: a vezérnek mindegy, hogy egyik parancsnok vagy a másik. Ha nem, akkor bújkálunk együtt. Egymás kezében vagyunk...

Ágnes szerelmesen átölelné Eriket, aki durván taszít rajta egyet. Ágnes kapkodva szedne össze mindent, ékszereket, rajzokat, közben sűrűn a mennyezetre veti pillantását, mintha a sok szemet is magával akarná vinni. Erik csak áll, és mozdulatlanul nézi. Ágnesnek ekkor jut eszébe a lejárati ajtó. Átrohan a ˛hűtôházon˛, be a könyvek közé. Válogatni kezd szélsebesen a polcokon, amikor rádöbben: éppen a legfontosabb feljegyzései hiányoznak. Nem veszi észre, hogy a kérdéses notesz, amire Áron rátaposott, ott fekszik a lába elôtt. Teljesen feldúlva rohan vissza, és rémülten látja, hogy Erik arccal a falnak áll, tarkóra tett kézzel.

- Jóestét, doktornô...

Lillian szólal meg az ellenfényben az ajtóban, jéghidegen. Mellette, ugyancsak sötétbe rejtett arccal, Áron. Ágnes elôre lépne, kiáltásra nyitná a száját, amikor a fiatal lány két lövést beléje ereszt. Ágnes próbál megkapaszkodni a festôállványba, majd hangtalanul a földre zuhan, egyik kezével belekap a zongora billentyűibe.

- Szép volt. Gyors volt - mondja Áron - folytasd csak.

Lillian arca egy villanásnyira. Fegyveres keze, amint újra tüzel. Áron arcra bukik, beleesik szemüvegébe.

Erik megfordul, még sápadtan, leereszti a kezét. Lillian nyugodtan leteszi a pisztolyt a zongora tetejére. Erik szótlanul kibontja a zsákot, egy fehér zubbonyt, egy nadrágot és egy pár fekete kiscsizmát hajít a kislány lába elé. Lillian ledobja gyűrött köntösét, és ingét, majd katonás gyorsasággal felöltözik. Csak egy pillanatra láthatjuk a meztelen lányt szembôl, a lemenô naptól körvonalazva. Erik arca, nagyközeliben, a szoba egy néhány másodperces körforgásban, Lillian arca premier plánban.

- Indulhatunk.

XXXV.

A kápolna belseje, az üres fészekmaradványokkal. Egy pillanatnyi csend, aztán sötét.

VÉGE