GNL911

 3.
Hallottam, hogy dalol a lelkem egy falevél mögött, leszakítottam a levelet, és akkor azt hallottam, hogy egy fátyolból dalol. Letéptem a fátylat, akkor meg azt hallottam, hogy egy fal mögül dalol. Ledöntöttem a falat, és azt hallottam, hogy a lelkem velem szemben énekel. Felépítettem a falat, megvarrtam a függönyt, de nem tudtam visszaszögezni a falevelet. A kezembe vettem és hallottam lelkem hatalmas énekét velem szemben. Ilyen érzés, ha valaki barátok nélkül mélyül el magában.  

9.
Áldott vagy Te, aki minden embernek pajzsot adtál a magányból, ezért elfelejteni nem tud Téged. Te vagy a magány igazsága, és csak a Te neved szólítja meg őt. Erősítsd meg magányomat, hogy meggyógyuljak a nevedben, amely túllép minden földre szállt vigaszon. Csak a Te nevedben vagyok képes ellenállni az idő sodrának, csak amikor Tiéd a magány, akkor tudom felemelni bűneimet irgalmadért.

19. Megénekeltettél, felemeltél, gyöngyöt adtál a lelkemnek, hogy utazzam tovább. Elültetted messzeségedet a szívembe. Visszarajzoltad könnyeimet a szemembe. Elrejtettél szavad hegyi barlangjába. Nyelvet adtál a sebnek, hogy meggyógyítsa önmagát. Befedted fejemet tanítóm gondoskodásával, nagyapám erejét tápláltad karomba. Ó, imádott szó, ó, rettegésben suttogó megnyugvás, a füst és a kegyetlenség kimondhatatlan magyarázata, vond vissza az önmagad elleni összeesküvést, engedd hozzám az öröm forróságát.

20.
Mint egy meg nem született gyermek, aki az életért úszik, mint egy nő, aki számolja lélegzetvételeit a szülőgörcsökben, úgy epekedem utánad. Mint egy ikrát, amelyet ponty fal fel, mint egy horogra akadt ördöghal, felszegeztek egyetlen szigorú kérdésre, Ó, abszolút egység királya. Mit kell tennem, hogy megédesítsem ezt a várakozást, hogy reményt merítsek ellenségem megvetéséből? A gyermek világodra született, a halat táplálják és a halászt is. Betsabé Dáviddal hál, majmok jönnek le a Bábeltoronyból, de a szívemben egy majom látja a fürdő szépséget. A Pokol minden bugyrából megerősítik kapzsiságomat. Ó, Ábrahám kebele, adj erőt reményemnek.

32.
Siratjuk, amit elvesztettünk és ismét rád emlékezünk. Keressük egymást, de nem találkozunk, és rád emlékezünk. A céltalanság mezejéről vádolnak minket gyermekeink, és emlékezünk, felidézzük a célt. Lehetséges-e? -- tesszük fel a kérdést. És itt a halál. Lehetséges-e? És itt van az öregkor. És mi soha nem tudtuk: soha nem álltunk talpra, és a jó földet elvették tőlünk, és az édes otthont lerombolták. Talán lehetséges, mondtuk, és helyet adtunk neki a lehetőségek között. Majd mi magunk, mondtuk, ahogyan a szégyen gyengítette a szív képességeit. És az első hírek a kudarcról szóltak, a második a csonkításáról, a harmadik minden undorító dologról. Emlékezünk, sírunk hozzád, hogy visszakapjuk a lelkünket. Valóban rólunk van szó? Igen, rólunk van szó. Megérdemeljük ezt? Igen, megérdemeljük ezt. Siratjuk, amit elvesztettünk, és rád emlékezünk. Emlékezünk a szó tartalmára, a parancsolat szent csatornáira, és a jóságra, amely örökké ott vár minket az Ösvényen. És itt és ott, hetven nyelv és száz sötétség között -- valami, valami fénylik, bátor emberek erősítik magukat, hogy lángra lobbanthassák a bűnbánat fényeit.