GNL911

VI.

Ágnes álma.

A viaszformák átalakulnak piszkosfehér sziklává, amelyen Ágnes mászik felfelé. tíz körömmel kapaszkodik, alatta feneketlen szakadék. Esôcseppek hullnak a kezére, majd hamarosan átláthatatlan felhôszakadásban próbálja magát megtartani a szikla meredek falán. A szikla falára több madárfészek is tapad, amelybôl idegesen rajzanak kifelé a fecskék. Alatta erôsödô rosszízű nevetés. Kivehetetlen alakok a mélyben, akik közül az egyik a levegôbe lô. Ágnes felriad, védekezôn magára húzza a takarót. Észreveszi, hogy Lillian nincsen mellette. Feszülten figyel, elindulna az ablakhoz, de nem mer. Távoli zenefoszlányok jönnek, de lehet, hogy csak Ágnes képzeletében. Az egyik rajzon megelevenedni látszik Lillian arca.

VII.

A vízpart. Lillian szemével végigcirógatja a hullámokat, majd ledobja köntösét, és beleveti magát a habokba. Mint egy hal, olyan sebesen úszik, testének hullámzása is inkább vízilényre emlékeztet, hosszú haja szétterül az áramlatokban és külön életet él. Egészen lemerül a fenékig, meg-megérint halakat, köveket, növényeket, mígnem a sziklához nem ér. Ugy heveredik ki a síma köre hanyattfekve, hogy le sem veszi meztelen testérôl a ráakadt hinárokat, moszatokat. Hosszan néz bele a napba, hogy a piros izzást átvegye hatalmas kortyokban veszi a levegôt, nyelvével csókszerűen ízlelgeti, karjait széttárja. A vízcseppek lassú ritmusban görögnek végig a testén.

VIII.

Ágnes a házban, a harmadik szobában, hosszú, élénkzöld ingben egy régies, faragott asztalra terít reggelihez. A falakon itt is mindenféle rajzok, de szelídebbek, barátságosabbak, mint a korábban látottak. Kenyér, sajt, friss és szárított gyümölcsök, forró tea, fehér abrosz, sötétkék csészék. Közben a szôke nô egy játékos népdalt dúdol. Nem is veszi észre, hogy egy férfi bejött a házba.

Középmagas, enyhén borostás, világos szemű, alapvetôen vonzó megjelenésű, mégis rosszarcú fiatalember. Fehér, fényezett ˛kommandós˛ egyenruhát visel, és rövidszárú fekete csizmát.

- Látom, vártál már...

Ágnes hátrahököl, szemében izgalommal vegyes gyűlölet.

- Élvezed, ha megrémíthetsz?

- Nem jobban, mint Te. Egyedül vagy?...Szóval a kis Lillian már megint csavarog. És Te ezt csak úgy tűröd...

Ágnes nem felel, teát tölt a csészékbe. A kommandós se szó, se beszéd, belekortyol az egyikbe.

- Már kezdtél nagyon hiányozni.

- Üzenhettél volna értem. Még kocsit is küldhettél volna, mi az neked...

A férfi néma meghajlással köszöni meg a teát.

- Legalább ilyenkor elfelejthetnénk, hogy parancsnok vagyok...Ma még. Agnes az ablakon túli tájat kémleli, és próbál nem tudomást venni a parancsnokról, aki gépiesen átöleli, mint akinek ez jár a nôvel szemben.

- Néha küldhetnél mást magad helyett a képekért.

- Szeretnél egy kis változatosságot, te ribanc? Elôször Áronnak hívták, aztán Eriknek, holnap meg ki tudja...

A férfi mintha maga is meghökkenne saját hangnemváltásán. De Ágnes látszólag megôrzi higgadtságát.

- Ma Te vagy a legalkalmasabb arra, hogy túlélési gyakorlatot tartsak veled...Körülnéztél már?

Erik cigarettára akar gyújtani, de aztán idegességében kettôtöri. Ágnes meggyújt egyet, majd a rúzsos cigarettát a férfi szájába nyomja.

- Téged vinnélek el. Itt csak ideig-óráig vagy biztonságban. Mellettem...

- Én a tiszta alkukat szeretem. És nem félek, amíg magamat látom. Tôled sem...

A rajzok megelevenedni látszanak. Legalábbis mintha Ágnest és Eriket néznék. Ágnes kenyeret szel, amikor Erik megfogja a kezét. Mindkettejük kézfejére ugyanazt az apró fekete szárnyas lényt tetoválták. A kés megáll a levegôben, a penge egyszerre mered mindkettejükre.

IX.

Lillian a sziklán a kis kápolnában térdel, hátulról látjuk, haja, mint egy palást terül végig meztelen testén. Kezét kétoldalt nyújtja ki.Vele szemben a falon festett oltár, amelyen a feszületet egy szétterjesztett szárnyú keselyű helyettesíti. A kápolna mennyezetébe épített fészekbôl sebes szárnyú madarak repülnek ki, keringenek egy kicsit körülötte, aztán rászállnak mozdulatlan kezére, tenyerébôl csipegetnek. A kislány különös imát mormol monoton hangon, miközben az egyik madár belevájja karmát a hátába, éppen a gerincénél, de ezt is rezzenéstelenül tűri. Lillian szeme premier plánban, teljes extázisban.

X.

Agnes a hálószobában fekszik a matracon, a takarót magára húzza. Erik nagy műgonddal rendezgeti körülötte a nô összetépett zöld ingének csíkjait, mintha azok szalagok lennének.

- Legközelebb, miközben egymásban járunk, felmondod teljes törvénykönyvünket. Attól mindketten felizgulunk.

- És az árulás paragrafusára megyünk el?

Erik hatalmasat kortyol a levegôbôl, mielôtt lezuhan Ágnes mellé, majd, mintha minden mindegy lenne, játszani kezd a lány fürtjeivel.

- Tudod, hogy ôrülten csodállak?

- Ugyan miért? Mert néha képes vagyok vászonra vetni beteges lelkedet?

- És ha azért?

Ágnes felül, majd a fekvô Erik mellkasán végighúzza mind a tíz körmét. A parancsnok összeharapja ajkát, hogy ne kiáltson fel a fájdalomtól. Ágnes felnevet, némi kárörömmel.

- Te könnyedén lépsz át bárkin. Áront is halálra ítélted. Mert én ôt ajánlottam, amikor megkérdezted: kitôl szabadulj meg legelôször. Pedig... Erik olyan durva mozdulattal fogja be Ágnes száját, mintha meg akarná fojtani. Egy percig mereven nézik egymást, aztán Erik lemondóan elengedi a festônôt. Megigazítja öltözékét, majd felveszi az egyik falnak támasztott képet.

- Ma ez voltál Te - hazaviszlek. Ezt nem is adom oda a vezérnek. Kezd túl nagy rajongód lenni, én pedig nagyon féltékeny. És ha nagyon egyedül leszek, elôbb apró kockákra vagdoslak, aztán összeraklak, ha tudlak. Hátha megváltozol...

- Csak ha elôbb elevenen elégetsz...

- Bôröd izzik magától is, még máglya sem kell...

Erik egy csekket tesz a reggelizô asztalra. Ágnes teáját is kiissza. Egy, a helyzethez egyáltalán nem illô csókot nyom Ágnes homlokára, majd szó nélkül távozik.

XI.

Lillian újra a parton, ékes köpenyében. Messzirôl hallatszik Erik kocsijának motorzaja. A lány szemével követi a távolodó járművet. A nap már lassan delelôre jár, de ô könnyed, táncos léptekkel, a széllel játszva megy hazafelé. A ház ajtaján azonban észreveszi a sötét nyomokat. Tenyerét belehelyezi a kézformába, ujjai kisebbek a nyomnál. Az ablakok felé figyel, vajon látta-e ôt Ágnes, mielôtt benyit.

XII.

A házban. Agnes, ezúttal fehér, nyakig zárt ingben, fest, mintha mi sem történt volna. Lillian pedig úgy tesz, mintha nem venne észre semmit. Némán letesz a földre egy széles papirlapot, egy nagy ecsettel festéket ken mindkét talpára, - az egyikre pirosat, a másikra zöldet - és szórakozottan ˛lenyomatokat˛ készít, körbe, majd keresztformában a lapon. Aztán bemázolja kezét is, és hátulról átöleli Agnes melleit. Agnes nem zökken ki saját mozdulataiból.

- Elkéstél. Mindig elkésel.

- Tudod, hogy a szabadban elhagy az idôérzékem. Azért egy szippantást hagyhattatok volna.

- Pedig utálod a füstöt.

- Csikk helyett csókból is elég lett volna egy. Vagy kettô.

Lillian színes tenyerét hosszas kéjjel törli bele Ágnes ingébe, a szôke nô némán tűri.

- Megint a Fészeknél töltötted az egész délelôttöt?

- Ott. Már egyre többet merészkednek ki a fiókák. Elôször csak csupa csôr és csupa fej volt mindegyik. Meg puha, felborzolt pihe. Meg rengeteg csivogás. De hamarosan teljesen kibomlik a szárnyuk. Az énekükkel együtt. És élesen szelik majd a levegôt, mint a borotvás gyilkosok.

Agnes nem jön ki a sodrából, amíg Lillian ujjhegyeit bele nem nyomja tigriskarom formában a készülô képbe. Akkor dühében megragadja a kislány csuklóját, meg akarja ütni, de Lillian elkapja a támadó kezet, majd bekent ujjaival végigcirógatja ˛nôvére˛ ajkait. Az összekevert színek ijesztô rúzsként fénylenek Agnes száján. Lillian a kép felé nyomja a szôke nô fejét, kényszeríti, hogy megcsókolja alkotását, és otthagyja rajta nyomát - éppen az árnyarc szájánál.

- Imádlak, Te rohadék - suttogja Lillian Ágnes hangját utánozva, és megereszt egy gonosz nevetést. Agnes próbál uralkodni magán, de azért egy könnycsepp megjelenik a szeme sarkában. Aztán Lillian megelégeli játékait, és bűnbánónak tettetett mosollyal engesztelést kér Ágnestôl. Ágnes kézenfogja, az ablakhoz vezeti, mintha keresnének valamit az üvegen túl.

- Mikor indulnak el a madaraid?

- Talán egy hét. Talán kettô. De elôtte lesz egy iszonyú körtáncuk a sziget körül, a levegôben. Egy rettentô forgószél, mint amilyeneket te festesz. Te sosem akartál repülni?

Ágnes nem felel, csak két fényes zöld almát vesz a kezébe, Lillian kiválasztja a nagyobbikat, és úgy harap bele, hogy fogának rajzolata pontosan látszódjon a gyümölcsben.

- És elôtte ugye engem is kiviszel a Fészekhez?

- Ha Te beviszel a városba...

Ágnes elkomorul.

- Már megint kezded...Tudod nagyon jól, hogy nem vihetlek. Ha ismeretlenek meglátnának, rögtön letartóztatnának és intézetbe zárnának... Lillian arcán kegyetlen vonás jelenik meg.

- Ahol büntetés járna még azért is, ha egy skálasort rosszul ütnék le, nem is szólva illetlen beszédemrôl és álmaimról...Nem baj, azzal is megelégszem, ha te elmész egy napra, és közben Erik idelátogat..

- Erik? Gyerekszámba is alig vesz téged..

Ágnes pillanatnyi fölényességét rögtön megbánja, amikor látja, hogy elevenébe találta Lilliant.

- Majd megkérem, tanítson meg lôni. Célozni, kivárni a legjobb pillanatot, amikor az áldozat megért a pusztulásra, és akkor bumm, bumm... (Lillian kezével imitálja a pisztolylövést, aztán ráfúj a kezére, ahogyan filmekben láthatta)

...És ettôl úgy izgalomba jön, hogy....

- Elég!!!

Ágnes, miközben az almát még mindig a kezében szorongatja, sírva rohan ki a házból. Lillian egykedvűen néz utána, közben kéjesen nyalogatja a saját almáját, ahol kiharapott belôle.

(folyt.)