GNL911

Mindent meg lehet szokni. A zsarnokságot, a folyamatos agymosást és hülyének nézést, azt, hogy kilopják a szemünket. Nem is értem, miért vagyunk ennyire kiakadva a maszkviselésen. Állítólag ez is a javunkat szolgálja. Mint a fent említettek. Legfeljebb a levegőnk is elfogy, oda se neki.

Durva férfihang üvölt a buszon. „Nincs ebben az országban még egy ember, aki annyit meg tudna inni, mint én. Nincs ebben az országban még egy ember, aki annyit tudna beszélni, mint én. Az egész Bibliát el tudom sorolni” – üvölti egy nagydarab ember a hátsó ülések egyikén. Csak rajta, és mellette ülő, erősen illuminált társán nincsen maszk.

Rikácsoló női hang a HÉV-en. A Batthyány tértől a Timár utcáig megismerhetjük az egész családtörténetet, étkezési és sportolási szokásaikat, meg valakit, aki állandóan mindenhonnan elkésik. Harmincas nő sipít maszkon keresztül. Akkor már inkább az előző tahó, ha ez a választék.

„Ez már a világvége, hogy Magyarországon nem lehet megfizetni az almát” – mondja egy fiatalember a boltban haverjának. Bő négy és fél évtizeddel ezelőtt roskadoztak az almáskertek Szabolcsban, a fél Szovjetuniót mi láttuk el, még a finneknek is jutott, de a hazai piacok is tele voltak. Mezőgazdasági munkára vezényelt katonaként jól emlékszem, hogy annyit loptunk, amennyit nem szégyelltünk. Most meg a 600 forintos Jonathán már olcsónak számít. De az a félkilós rozskenyér, amit egy éve még 250 forint volt, ma már 400, a 300 forint burgonyás 440. De megnyugodhatunk, mert gondoskodó atyuskánk kimondta: a koronavírus-teszt hatósági ára 19.500 forint és semmilyen címen nem lehet érte többet kérni. Igaz, kevesebbet sem.

A koronavírus szétzúzta 45 éves érettségi találkozónkat is. A külföldiek nem tudnak, nem mernek hazajönni, az itthoniak is félnek, ezért a szervezők „bizonytalan időre” elhalasztották. Pedig sok esélyünk nincs arra, hogy „biztosabb idők” jönnek. Közben elment az Osztályfőnökünk is, mindössze három tanárunk van már csak életben. Apáméknál a 60 éves találkozón még ott volt a latin tanáruk, 93 évesen. Nekünk talán az egykor inkább barátnőnek tartott biológiatanárnőnkkel van erre esélyünk, mert az ő édesanyja 105 éves koráig élt. Hullanak szét a valóságos emberi közösségek, és nem lehet mindent a covidra fogni. Az idén lett volna 30 éve, hogy egy tettre kész újságíró csapat elindította a rendszerváltás utáni egyetlen intelligens bulvárlapot. Komolyan fel sem merült, hogy összejöjjünk, pedig akkor már nem és még nem voltak korlátozások. Az egykori tettre kész újságírók belefáradtak mindenbe, sokan már az életbe is. és ezt is hagyjuk, mint minden mást.

Újra megnéztük a Vörös grófnőt, amely felidézi az 1912-es parlamenti obstrukciót, és hogy Tisza István miniszterelnök miképp vette először csak semmibe az ellenzéket, majd karhatalommal hurcoltatta ki a képviselőket. Utána már semmi sem akadályozta meg, hogy háborúba vigye az országot. De azt is tudjuk, hogyan végezte. Erről úgy tűnik, elfeledkeztek azok, akik felállíttatták a szobrát a parlament előtt. Majd lebontják megint. Szoborállításban és döntésben, újratemetésben és kihantolásban messze földön híresek vagyunk.

Anyám mesélte, hogy volt a falujukban egy ember, aki ha eljött hozzájuk és úgy kezdte, hogy „angyalom, rózsám, Janim”, nagyapámat a guta kerülgette, mert tudta, hogy kérni akar valamit, amit soha nem fog visszaadni. A kollégiumban volt egy srác, aki, ha úgy kezdte, hogy „drága barátom”, tudtuk, hogy megint lejmolni jött. Manapság, ha egy mondat úgy kezdődik, hogy „egyetlen magyar sem…”, tudhatjuk, hogy abból semmi jó nem sül ki a nép számára.

Azt már megszoktam, hogy laptopom vindóza kéretlenül úgy és akkor frissít, ahogyan és amikor neki tetszik. A minap nemcsak egy órára kidobott a munkámból, hanem a végén még „rendrakást” is végzett. Pedig nálam aztán rend van, mindennek megvan a maga helye a tárban. Lehet, hogy Elon Musknak van igaza, aki már most fél a mesterséges intelligenciáktól?

Az óbudai Plébánia-templom körüli gesztenyefák már régen sárgulnak, hullatják a leveleiket, de gesztenyék alig-alig potyognak, soknak már a fán megfeketedik a burka. Meg tudja magyarázni valaki, milyen métely rág ezeken a csodálatos fákon?

Két héten belül kétszer is melléfogtam a megbetegedésekkel kapcsolatos virtuális fogadásaimmal. Hiába, nincs betekintésem a statisztikák nemzeti logikájába.

Töményen megrázó élményünk volt a Magyar Sajtófotó-kiállítás, amely legalább annyira szólt élniakarásról, emberi szolidaritásról, mint nyomorról, halálról, kilátástalanságról, pusztulásról. Aligha illusztrálhatta volna jobban Magyarország egyre kontrasztosabbá válását a celeb-bálról készülő képek egy olyan falu riportja mellett, amelyben a 21.században közművesítés nélkül élnek az emberek.

Kell-e szégyellnem magam értelmiségi körökben, hogy még mindig jobban szeretem a Tenkes kapitányát A Mester és Margaritánál? Talán azért, mert az előbbiben egyértelmű, hogy kik a jó és kik a rossz emberek, az utóbbiban pedig jószerével csak az ördög rokonszenves – lásd még Sympathy for The Devil – mert ő az, akinek mutatja magát.Azért kis hazánkban is elvihetne néhány embert. Csak akkor ki maradna az üzletben?