GNL911

Univerzális karnevál bűvölte el a világot. Molekulák, atomok, isteni részecskék szálltak, lebegtek szivárványon túli színekben a Földtől az Ég felé lassú, méltóságteljes ritmusban, ahogyan a Fata Morgana hangú sivatagban szabad szerelmét átélő törékeny lány látomása nyomán levegőbe repült a luxusvilág és az élet minden alkotóeleme saját zenéjét bocsátotta ki az űrbe, mégis minden dallam egybeszövődött egy olyan harmóniába, amelyet utoljára az ősrobbanás előtt hallhatott volna az akkor még nem létező emberiség.

AE a ház gondnokát kereste a szomszéd lépcsőházban, de csak egy zöld gombot talált a bejárati falon, amely új házmester érkezéséről tájékoztatott. A név láttán AE-nak azonnal eszébe jutott gyerekkora házmesternője, akit mindenki rejtőzködő egykori kisnyilasnak tartott, mert megállás nélkül figyelte a lakókat, mindenkiről mindent tudott és keresztül-kasul pletykált. Becsengetett, és a hajdani rém férje jelentkezett, akit valódi tejbetöknek tartottak a házban, és senki nem tudta, hogy valójában mit csinál azonkívül, hogy a felesége parancsolgatásainak engedelmeskedik. Az idős úr most nagyon megörült AE-nak, akit vagy 50 éve nem látott és rögtön ajánlgatni kezdett neki egy lakást, nevetséges, 7,5 milliós összegért. Remek befektetés lenne – gondolta AE és belement, hogy megnézze, mielőtt Egyetlenének is megemlítené. A házmester benyitott az egyik lakásba, amely nem állt másból, mint egy nagy, feszített víztükrös medencéből, amelybe egy nyúlánk, sportdresszes hölgy ugrott sorozatban fejeseket. Beugrott, kijött, és újra ugrott, mint egy kisgyerek. AE próbálta megtudni, hogy lakásként hogyan lehet ezt a medencét használni, de a házmester addigra már tovatűnt. Hősünk már azon gondolkodott, hogy úszik egy jót, amikor megpillantott két férfit a medence partján. Pici és Artúr voltak, egyik régi kedvenc zenekarának tagjai, és valamit halkan dünnyögve improvizáltak. Amint közelebb ment hozzájuk, Pici rögtön felismerte őt, pedig még soha nem beszéltek: „Á, te vagy az a lázító” – mondta, és valóban, AE még kollégista diák korában kisebb zendülést váltott ki, amikor az esti villanyoltásnak ellenszegülve e banda egyik híres dalát kezdték játszani és a végén már az egész kollégium azt énekelte-dobogta megfékezhetetlenül, őt meg kicsapással fenyegették meg. Ha már így összejöttünk – örvendezett AE – énekeljük el együtt. Ütni kezdték a nyomasztó ritmust a medence szélén, majd halkan, majd egyre hangosabban mormolták a szöveget. Csakhogy Pici az eredeti szöveg helyett valami ordenáré malacságot kezdett énekelni, és hiába próbálta őt Artúr és AE túlharsogni, nem tudták rekedtes dörmögését elnyomni.

Az érzelmesen kemény német ősrockerek egy égig érő lelátó tetejéről magyarul énekeltek a változás szeléről, miközben a közönség tagjai egymást felül múló sebességgel építették újra a falat egységesen szürke látszóbetonból.

Az öreg Nőbolond, évekkel azelőtt, hogy bekövetkezett gyönyörűszép halála, apró, finom ostorcsapásokkal verte le a lenge ruhát egy kapufélfához kötözött lányról, úgy, hogy meg ne sértse a hamvas bőrét, ahogyan Petronius büntette szerelmes rabszolganőjét, Eunicét, de hogy azért mégisrettegésben tartsa. Így űzte ki magából a nőkkel szembeni bosszúállás démonát, amely azóta üldözte, hogy gyerekkorában egy lány a sötétben arcába dobott egy macskát és egy fél óráig azt hitte, hogy kifolyt a szeme.

AE gyermekkora színhelyén, az Örök Városban járt és az Akadémia földszinti folyosón be akart kukkantani abba a szobába, ahol hajdan a tévé előtt gyűltek össze kicsik és nagyok, hogy szemtanúi legyenek a kétszeres világbajnok parádés legyőzésének. Az ajtó azonban zárva volt és egy sejtelmes alak őrizte, kalapban, köpenyben, mint az egyszeri összeesküvő, és AE hiába próbált az arcába nézni, a félhomályban mindig újabb és újabb vonásokat látott rajta megjelenni. Minden pillanatban másra hasonlított és mire AE-nak sikerült volna beazonosítani őt, már nem ugyanaz volt. Végül dühében az ismeretlen arcába vágott, de az csak állt ott rendületlenül egyetlen szó nélkül. AE ekkor felrohant a negyedik emeletre, ahol egykor lakásuk volt és ráláttak Garibaldi szobrára, amely alól minden délben elsütöttek egy 48-as magyar ágyút. AE sosem szerette ezt a hagyományt, talán ez volt az egyetlen kellemetlen élménye imádott Örök Városából, és mivel már csak fél perc volt délig, befogta a fülét. Ezúttal azonban minden korábbinál nagyobb detonáció rázta meg az épületet, AE kirepült a házból, szerencséjére esését felfogták a folyóparti sűrű lombú platánok és sértetlenül ért földet, de amikor hátratekintett, már nem látta a patinás Akadémiát, csupán a 17. századi loggia maradt belőle mementóként.  

És az Isten képére teremtett, serdülő lánykákat kukkoló, borgárzümmögés hangú mocskosvén csavargó hivatlanul leült Szindbád asztalához, hangszert faragott egy hófehérre száradt velőscsontból és elfújta rajta minden képmutatók passióját, majd belekarolt hajdan szakadt tanítványába és életrajzírójával, hogy együtt harsogják el  ráadásként Charlie, a megállíthatatlan, iszákos, égi mozdonyvezető dalát.

AE egy muzeális értékű könyvet keresett Szülei könyvtárában, abban az üveges szekrényben, amely emlékezete kezdete óta ott állt egykori gyerekszobájában. Megrökönyödve tapasztalta, hogy minden polcra felkerült egy-egy cicomás borítású, kemény fedelű kötet, amely hajdani kosárcsapatuk sztorijait tartalmazta, úgy, ahogyan azt több mint 40 éve minden találkozásukkor újra elmesélik, holott valamennyien tudják, hogy semmi sem úgy történt, ahogyan emlékeznek. Most már csak azt nem tudta, hogy minden hájjal megkent ügyvéd barátja miképp juthatott be Szülei lakásába, mert kétsége sem volt arról, hogy csak is ő csempészhette be hozzá ezeket a könyveket.

A Csendőrt egyenruhában vezényelték egy nudista strand melletti narancsültetvényre, és a munkában úgy elfáradt, hogy végre befogta a pofáját és még azt sem várta el, hogy a szemébe nézzenek.

AE arra vágyott, hogy friss levegőt szívhasson és kiszakadjon a főváros zajából, ezért úgy döntött, hogy kamaszkora Városában bérel egy lakást. Már éppen berendezkedett és édesanyja is megérkezett hozzá látogatóba, hogy elmondja neki, mi nem jó és mi nem egészséges a lakásban, amikor váratlanul beállított hozzá barátja, N., a hajdani sztárügyvéd, az élet császára, akiből csak egy hajléktan, iszákos roncs maradt. Minden kliense, haverja, ivócimborája elhagyta, a nők, akik hajdan rajongtak érte, és akiket meggondolatlanul tejben-vajban fürösztött, undorodva fordultak el tőle. Most barátjánál keresett menedéket. AE anyja viszont gyűlölte az alkoholistákat, mióta fia is csaknem erre a sorsra jutott, ezért a férfinak rejtegetnie kellett vendégét, aki nagyon hamar megtalálta az egyik szekrényben az előző tulajdonos által ott felejtett italt, majd bevette magát az erkélyre kitett asztal alá, összegömbölyödött és elaludt. AE egy ideig próbálta elmagyarázni a helyzetet, de miután látta, hogy anyjából előtör ismét a régi fóbia, inkább óvatosan magához térítette barátját és elhatározta, hogy valamelyik szomszédjánál bérel neki egy ágyat. De már mindenütt telt ház volt hasonló nyomorult sorsú fickókkal, akik valamikor ugyanúgy az élet császárai voltak, mint N. Így aztán elindultak a városban, a hajdani kedvenc kocsmák útvonalán, amelyek már régen bezártak és a helyettük nyílt puccos helyeken az ilyen lepusztult figurák, mint N. már nemkívánatosak voltak. Végül egy olcsó boltba tértek be, vettek valami kommersz italt, mint régen, leültek a küszöbre és beleröhögve a járókelők képébe inni kezdtek.

A diplomata család utolsó napját töltötte párizsi kiküldetésben, és egy hangulatos étteremben kedvenc ételeikkel búcsúztak a francia fővárostól. Még a tulajdonos is meghívta őket a végén egy Calvadosra a diadalív árnyékában. Az apa, a nagykövet eszmélt legelőször, hogy egy óra múlva a repülőtéren kell lenniük. Hívta a sofőrjeit, az egyik szabadságon volt, a másiknak nem volt kedve dolgozni, de megígérte, hogy azonnal küld egy önműködő autót, ami kiviszi őket Orly-ra. A jármű meg is érkezett, de a család hamar rájött, hogy úttalan utakon vezető őket és egyre távolabb kerülnek a repülőtérről. Míg az autó bolyongott, az apa, a nagykövet kétségbeesetten hívogatta a sofőrt, hogy miként lehetne helyes irányba állítani az elszabadult masinát, de a tanácsok nyomán helyzetük egyre kilátástalanabb lett. Végül az önműködő autó befutott egy zsákutcába, felmászott egy toronyház falán és végül megállt függőlegesen a falon, 30 emeletnyi magasságban. Így maradt a diplomata család végleg Párizsban.

AE ötször szállt át villamosról villamosra. Ilyenre talán akkor volt utoljára példa, amikor gyerekkorában Nagyanyjával a főváros egyik végéből a másikba utaztak rokonlátogatásra. Minden alkalommal elővett egy jegyet, de csak a kezében tartogatta, egyiket sem kezelte. Minden villamosra felszállt egy ellenőr, megnézte az AE kezében lévő jegyet, majd miután megállapította, hogy kezeletlen, szó nélkül tovább állt és valaki mást büntetett meg.

Óriás mészárszékben hatalmasnál is hatalmasabb húsokkal a hátukon rohangálnak a hentesek. A legnehezebb terhet az öreg Nőbolond cipeli és még abban sem biztos, hogy kóser. A bejáratot szinte feltöri három bohóc, akik hosszú éveken át elválaszthatatlanok voltak, mígnem ostoba eszmék miatt elszakadtak egymástól. De most végre megjött az eszük, és e véres közegben felelevenítik legjobb számaikat, maguk is egy-egy hatalmasnál hatalmasabb húst véve a vállukra.

AE örömmel állapította meg, hogy két hét alatt ismét összegyűlt 200 forintosokból egy tízezres, és lehet rolnizni, majd befizetni belőle az életbiztosítást, amelynek fiai a kedvezményezettek. Észrevette azonban, hogy ezeknek a 200-asoknak nemcsak a hangja, hanem a színe és a csillogása is egész más. Még soha nem volt a kezében 50 darab aranypénz, de eszébe sem jutott, hogy mennyit érhetnek és az se fordult meg a fejében, hogy kiadja őket a kezéből.

Egy férfi és egy  nő a város legszebb hídjának mértani közepére beszéltek meg az első randevút. Mindketten pontosan érkeztek, de a nő néhány perccel korábban egy fontosnak hitt, ám valójában fecsegő telefont kapott, a férfi pedig egy mélyfilozófiai könyvet olvasott és elmerengett annak egyik mondatán, mely szerint a legjobb dolgok a világon azok, amelyek nemhogy nem érnek véget, hanem igazából el sem kezdődnek. Így aztán örökre elmentek egymás mellett.

AE sosem volt jóban az angyalokkal, az őrangyalokat kifejezetten utálta, és a világért sem vette volna igénybe szolgálataikat. Néha azonban megjelent előtte egy, hol érett nőként, hol ártatlan kamaszlányként, de mindig csak egy röpke pillanatra, hogy eszébe juttassa: élete biztonságban van és akadnak még bőségesen dolgai ebben a világban.

(Címkép: GNL)