GNL911

„Szia, örülök Neked. Mindenkit csak a hangjáról ismerek meg” – mondja egy maszkos hölgy egy másiknak a boltban. Három másik a buszon csak a nyakán viseli a járvány gyűlölt jelét. Bekötött szájjal még a pletyka sem édes. Ugyanott két vékony kamaszlány már a látszatra sem ad: fedetlen arccal kortyolják energia-italukat.

Még mindig a bolt. Szorgos kezek egymás után ütik rá a drága tej- és húskészítményekre, az import gyümölcsökre a leárazást a közeli szavatosság-lejárta miatt. Kezd fogyni az emberek pénze. A szemközti zöldséges is aranyáron árusítja a hazai termékeket. Így aztán lassan mindenki tönkre fog menni.

Ha a rasszizmus összes emlékét meg akarjuk semmisíteni, lerombolhatjuk vagy megtagadhatjuk az emberiség szinte valamennyi örökségét a rabszolgák által épített Colosseumtól a teáig, a kávéig és nagy amerikai  vasútig, gyűlöletessé tehetjük a nagy felfedezőket Kolumbusztól James Cookig,  azokat a fehér zenészeket Elvistől John Mayallig, akik elrabolták a bluest a gyapotszedő feketéktől és így tovább. Kerüljön indexre a Robinson Crusoe, a Tizenöt éves kapitány, a Tom Sawyer és a Huckleberry Finn, az Elfújta a szél, Tarzan és May Károly könyvei, valamint a nagy amerikai II. világháborús filmek, kezdve A leghosszabb nappal. De pusztuljanak a piramisok, a középkori katedrálisok, a csodálatos kastélyok, a modern óriás építmények, nem veszünk harmadik világból származó terméket, hiszen valamennyi valahol a legdurvább kizsákmányolás emlékei. És ettől vajon jobbak leszünk-e a jövőben, megvalósul-e az emberek közti egyenlőség?  

Lassan minden profi és közösségi médiumban élvezhetjük a gyűlölet félóráját. Ideje újra felfedezni a képernyő nélküli magánszférát.

Vajon ki lesz az új  666-os fenevad, ha egyszer Soros György jobb létre szenderül? Tudtommal ez a titulus egyelőre nem örökletes. Lehet, hogy egy rendőrverő névtelen fekete tüntető, akinek agyában már ott lebeg az összes fehér ember kiirtásának víziója.

1985-ben Etiópiában milliók haltak éhen – talán emlékszünk, ez indította el a Live Aid-et (meg is bánta milliószor Sir Bob Geldof).  Mengisztu Hailé Mariam ezredes, az ország elnöke, aki 11 évvel korábban az éhínség kiváltotta forrongás hátszelével lemondatta, majd megölette I.Hailé Szelasszié császárt, a „Rasztafárit”, stadiont épített és harci repülőgépeket vett a segélyekből. Hat évvel később őt is megpuccsolták, távollétében halálra ítélték és eltűnt a világ szeme elől. Nekünk úgy tűnik, még mindig túlságosan jó dolgunk van, vagy pedig elhisszük, amikor azt mondják: jó dolgunk van.

„Kedves társadalom, becsapott a ménkő” – mondja reszketeg hangon Hoffman Tamás, a Dollárpapa. Be is csap most is, naponta többször, csak nem épp oda, ahová kellene.

Jack Anderson, a legendás amerikai újságíró, aki Richard Nixon elnök halállistájának első helyén szerepelt, megelőzve John Lennont, azt mondta egyszer, hogy egy ország demokráciájának a legjobb fokmérője a közvélemény tűrésküszöbe. Nem tudom, nálunk ez milyen magas, de tartok tőle, hogy még egy mesebeli óriás is inkább átugraná, minthogy megbotolna benne.

Azon a napon, amikor visszanyertük látszat-szabadságunkat, és meghalt minden idők legnagyobb magyar vízilabda-bajnoka, a Margit-hídi aluljáróban két fiatalembert láttam pingpongozni.

A te országod, a te hangod, a te anyád, az a hernyótalpas…ez utóbbiról szívesen konzultálnék nemzetileg. Mindazonáltal az n.k. kiagyalói óvatosak voltak: egy fél rubrikát sem hagytak, hogy a honfitársak kifejtsék önálló véleményüket. Már amennyiben van nekik.

Ha felmérés készült volna az elmúlt 30 év Magyarországon leggyakrabban kiejtett mondatáról, alighanem toronymagasan vezetne a „nem tehetek/tehetünk róla”. És ez meg is magyarázza, hogy ott vagyunk, ahol a part szakad.

Félek a külföldi utazástól. Nem azért, mert karanténba kerülnék valahol, hanem azért, mert elhatalmasodhat rajtam a haza nem térés gondolata.

Az egyik éjjel előbb azt álmodtam, hogy egy ma már nem létező szórakoztató központban összeszedem azokat a könyveimet, amelyek sosem jelentek meg, de néhány példány készült belőlük a tudtom nélkül. Ebben segítségemre van egy régi haver a Városból, aki lemezekkel üzletelt, koncerteket szervezett egy sertéshizlaldából átalakított klubban, békebeli pengős regényeket olvasott és aztán Ausztráliba ment és állítólag prédikátor lett. Aztán pedig azt álmodtam, hogy az Élet Menete egyik néhai szervezőjével elhatároztuk, hogy elvisszük a Menetet minden olyan városba, ami valaha fontos volt nekünk gyerekkorunktól kezdve. Amikor meghirdetjük, egymás után csatlakoznak hozzánk, valaha fontosak voltak nekünk. Pedig még messze kell, hogy legyen a számadás ideje…

-Mindjárt esik – mondom idős szomszédomnak. – Mára csak az ország keleti részére mondtak esőt – feleli. No de mihez képest keleti? – kérdezek vissza. – Hát gondolom az ország központjához képest. Namármost, ha ezen a napon – június 23-án – esni fog Budapesten, tudni fogjuk, hogy hol van az ország központja….(nem esett).

„Hol a maszkod? Beleköhögsz, prüszkölsz itt a nyakamba?” –fordul hátra a piacon az egyik zöldséges előtti sorban egy nálam mintegy huszassal fiatalabb fickó. Sokszor láttam közelről ezt a gyűlölettel teli tekintetet a katonaságnál, ahol nagyjából akkortájt szolgálhattam, amikor ez az alak született. Felteszem a maszkot – amúgy a piaci árusok már egyáltalán, a vásárlóknak is legfeljebb a fele viseli – majd 3 pontba szedve összefoglalom az illetőnek bunkósága mibenlétét. El is fordul és kussol. Jól teszi. Amúgy egyre érzem közeledni azt a pillanatot, amikor ellenállhatatlan vágyat érzek pofán vágni valakit, mert rosszkor, rossz helyen szól be nekem. És nem a 15 perc hírnévért, nem is az áhított forradalom kirobbantásáért. Csak úgy, mert jól esne.