GNL911

10.

G.-t váratlanul felmentették minden munka alól, és elhatározta, hogy akkor végre kipiheni magát mindentől és mindenkitől távol. Egy olyan település üdülési hirdetését találta meg, amelynek még a nevét sem hallotta soha, de az útmutató alapján nagyon könnyen odatalált. Az épület egyszerre volt színház, sportcsarnok, egy régi udvarház, és egy folyosókkal átszőtt útvesztő. Megérkezésekor meglátott egy szinte áttetsző lényű fiatal nőt, de gyorsan elkapta a fejét, mert nem akarta rögtön feladni azt, amiért jött. Kezdetben G. nagyon élvezte, hogy nem ismer senkit és őt sem ismerik, a harmadik nap után azonban a reggeli mellé kapott egy programfüzetet, amely a nagy szabadság végét jelentette. Szinte az egész napját beosztották, vetélkedőkkel, tréfás és komoly szellemi számonkérésekkel, és értésére adták, hogy semmilyen kibúvót nem fogadnak el. G. már arra gondolt, hogy megszökik, de rájött, hogy azt sem tudja, hol van, és mintha kimosták volna az agyából az útvonalat, amerről jött.

Aztán néhány nappal később betelt a pohár. Az üdülőknek bokszmeccseket kellett vívniuk egymással, életkorra, nemre, súlyra való tekintet nélkül sorsolták össze a küzdőpárokat. G.-nek az áttetsző lényű fiatal nő jutott. A férfi magán kívül volt. Egyrészt utált minden erőszakot, verekedést, életében ha három vagy négy nőt ütött meg, de azoknak is megvolt a maguk nyomós oka és nem is bánta meg, de el nem tudta volna képzelni, hogy ezt a törékeny lányt egy ujjal is bántsa, akár sportból is. El kellett bújnia, és erre a legalkalmasabb a folyosók útvesztője volt. Már teljesen eltévedt, amikor halvány fényt pillantott meg az egyik oldalágban. Az áttetsző lényű fiatal nő volt, akinek mintha világított volna a teste, de az arcából semmit sem látott. „Csak azért jöttem ide, hogy veled találkozzam és szerethesselek. Tudtam, hogy nem kell tőled félnem” – mondta a lány, és jéghideg testéhez szorította G.-t, akit majd átdöftek kéretlen párjának mellbimbói, érezte feszes hasát is, de mégsem tudta eldönteni, hogy a lány meztelen-e vagy van rajta valami különleges anyagú, testtapintású és testillatú ruha.  Közben  úgy érezte, hogy a fény lassan átterjed rá is, miközben körülöttük egyre sötétebb lesz…

11.

G.imádta a verseket, és kezébe került egy kortárs kötet, tele gyönyörű, szerelmes szonettekkel. Szerzőként egy számára ismeretlen női becenév volt feltüntetve, de sem egy fotó, sem más információ nem volt róla a könyvben, csupán egy e-mail cím, ugyanezzel a becenévvel. G. szerette volna megismerni őt és interjút készíteni vele, hiszen maga is évtizedek óta írt verseket, amelyek csak egy szűk körben voltak ismertek, és szívesen elbeszélgetett volna egy költőtárssal, aki ráadásul egy ma már nem divatos formát művel.

Még aznap választ kapott, és egy telefonszámot, de nevet most sem, így, amikor felhívta a költőnőt, csupán az e-mail cím rejtélyes első tagján tudta szólítani, de a szép mezzoszoprán hangon megszólaló hölgynek ez láthatóan tökéletesen megfelelt. Megbeszéltek másnap kora délutánra egy találkozót, de a költőnő délelőtt felhívta, hogy egy kicsit későbbre kellene halasztani, mert közbejött neki valami. G. természetesen igent mondott. Már indulni készült – akkor jutott eszébe, hogy nem is tudják egymásról, hogy néznek ki és G.-nek tőle szokatlan módon még elképzelése sem volt a hölgy fizikai megjelenéséről – amikor megszólalt a telefonja és a költőnő, az eddig megszokottnál kicsit gyengébb hangon közölte vele, hogy sajnos magas láza lett, kiment belőle az erő, de ha az eredetileg megbeszélt időpontban hívja, akkor telefonon megcsinálhatják az interjút.

G.próbálta leplezni bosszúságát és csalódottságát, mert bár számtalan telefoninterjút készített már, a személyes találkozás, a szemkontaktus mindig nagyon fontos volt számára. De végül beleegyezett, mert úgy tűnt, a költőnő valóban beteg. Fel is hívta őt hamarosan, a költőnő megköszönte megértését, szabadkozott az elmaradt találkozó miatt, és elmondta, hogy most ágyában fekszik, dupla takaró alatt, de időnként mégis rázza a hideg és jéghideg keze-lába. G.-nél azonnal megszólalt a vészcsengő. „Most keltem ki az ágyból, éppen most léptem ki a zuhany alól” - ilyeneket nem véletlenül szoktak mondani. G. valamit zavartan hadovált, de aztán sikerült valahogy visszaeveznie a tervezett beszélgetéshez. Mintegy félórásra sikerült a költészet körüljárása, de a párbeszéd itt nem ért véget. G. egy idő után már nem tudta, hol tartanak, mennyire nyíltak ki egymásnak és örült, amikor a költőnő kérte, hogy fejezzék be, mert nagyon elfáradt.

G.még aznap leírta az interjút, és bár a beszélgetés további részének felvétele is megvolt neki, azt már nem merte visszahallgatni. A költőnőnek elküldött szövegben nem is tett erre utalást, csupán egy portrét kért tőle a cikkhez. Alig egy óra múlva visszakapta a beszélgetést, szinte javítás nélkül, de a kért portrét nem. G. visszaírt, de erre már nem kapott választ.

Napok teltek el, G. próbálta húzni-halasztani az interjú megjelenését, végül a kötet borítóját tette be fotó gyanánt, majd írt a költőnőnek, felhívni nem merte. A rejtélyes hölgyet azonban mintha a föld nyelte volna el.

Hónapokkal később G. egy könyvkiadó barátjától kapott egy regényt, amelyet úgy harangoztak be, mint a nemek harcának legsötétebb bugyraiba való leszállást, amire egy írónő valaha is vállalkozott. G. lelke mélyén nem kevés sötétség lakozott e téren, volt, amit megtapasztalt, de volt, ami szerencsére csak a fantáziájában élt, és ezekről soha senkinek nem is beszélt, de ez a könyv még neki is sok volt. Az írónő neve nem mondott neki semmit, de G. felhívta barátját, hogy szívesen megismerné a hölgyet. Azonnal meg is kapta a telefonszámot, de a kiadó figyelmeztette: az írónő az interjúkban sem ismer korlátokat.

G.néhány napig várt, mert megint megszólalt benne a vészcsengő, hiszen volt már része egy-két „korlátlan” találkozásból, de nem tudta és igazából nem is akarta elfojtani kíváncsiságát. Felhívta az írónőt, és meghallotta a hangját…