GNL911

1.

Életemmel kirándulni indulunk valahová a főváros környékére, de a buszunk a kanyargós úton egyre közelebb megy a meredélyhez, és miközben folyamatosan gyorsít, megcsúszik és lezuhan. Mi azonban kirepülünk az egyik ablakon, és szinte egy horzsolás nélkül megússzuk a szerencsétlenséget. Amikor visszakapaszkodunk az útra, lenézünk, de nem is látjuk a busz maradványait. Próbálunk lestoppolni egy autót, de mind elszáguld mellettünk. Nagysokára egy megáll, felvesz minket, de sofőrje ugyanolyan őrült módon vezet, mint a buszé, hiába kérleljük, hogy lassítson, mert éppen egy ilyen balesetet úsztunk meg, nem hallgat ránk. Életemmel egymásra nézünk, és egy óvatlan pillanatban feltépjük a kocsi ajtaját és kiugrunk – a legjobbkor, mert a következő pillanatban ez az autó is a mélybe zuhan.

Már látszanak az estében egy közeli település fényei, elgyalogolunk odáig, és egy orvosi rendelőt keresünk, mert bár jól vagyunk, nem ártana azért megnézni, nincs-e belső sérülésünk. Egy kedves, mosolygós hölgy fogad bennünket, aki ugyan közli, hogy minden zárva van, de neki már az üköreganyja is füves asszony volt, rábízhatjuk magunkat. Főzeteitől valóban gyorsan magunkhoz is térünk, közben megkínál mindenféle finom zöldséggel és gombával, elárulja, hogy ezek a fia gazdaságából valók, ő a legnagyobb ember itt a faluban, szívesen elkísér minket hozzá. Egy domb tetején áll egy hatalmas kert , közepén egy kastélyszerű épület. A házigazda, jóképű, bár számomra mégsem annyira bizalomgerjesztő arcú negyvenes férfi nem lepődik meg a váratlan látogatásunkon, látva érdeklődésünket, körbe vezet a biogazdaságban, mindenhol kapunk egy kis kóstolót. Amikor a kertből visszaérünk a kastélyba, egy meglepetést is kínál nekünk, de oda csak külön-külön mehetünk fel vele. Életemmel nem szeretjük, ha bármilyen okból szétválasztanak bennünket, de miután a házigazda bizonygatja, hogy ennek biztonsági okai vannak, Életem mondja, hogy menjek fel nyugodtan elsőnek. Így jobb, mert valahogy nem szeretném, hogy ezzel a fickóval Életem kettesben maradjon.

Elindulunk felfelé a lépcsőn, az egyik fordulóban vendéglátónk benyúl egy mélyedésbe és egy pisztolyt vesz magához. Kóddal nyíló ajtón lépünk be, odabent 3 méterenként állnak a kigyúrt, fegyveres biztonsági őrök. Az egyik ablak mellett egy óriási zöld növény áll, amelynek gyökere hatalmas fehér gombában kezdődik. „Figyelje csak” – mondja a házigazda, és látom, hogy a gomba a szemem láttára növekszik. „Ez fogja megmenteni, vagy elpusztítani a világot. Érdemei szerint” – teszi hozzá a most már egyértelműen rossz arcú férfi. Megköszönöm a bizalmát, és kérem, hogy vezessen vissza Életemhez. Arról szó sem lehet, mondja, innen titok nem kerülhet ki. De a Párja mindörökre biztonságban lesz. Nem törődve a fegyveresekkel, rávetem magam…

2.

Egy szállodában, amely egy csodálatosan tiszta tengeröbölben egy benyúló földnyelven áll, találkozom egy régi osztálytársnőmmel, aki velem egyidőben érkezik. Nagyon megörülünk egymásnak, annyira, hogy közös lakosztályt veszünk ki, bár megállapodunk abban, hogy bizonyos határokat nem lépünk át. Bár gyönyörű a hely, minden adott, hogy az ember remekül érezze magát, már a második napon kezdenek az idegeinkre menni a kivagyi, sznob vendégek, akik mindent pocskondiáznak. Ráadásul az egyik ilyen család a szomszédunk, a másik pedig asztaltársunk a reggelinél, amelynek pompásabb terüljasztalkámat elképzelni sem lehet. „Hogy dögölnének meg” – mondom halkan, miután egyik reggel távoznak a szokásos undorukkal. „Tehetünk róla” – mondja barátném, és fülembe súgja, hogy ő már sok helyen járt a világban, mindenütt belebotlott ilyenekbe, de ezeket rendszerint rövid úton eltette láb alól. Elszörnyedek, pedig emlékszem, hogy gimnazista korában is nagyon vagány csaj volt, és néha hajmeresztő dolgokat tudott produkálni, ezt azért mégsem néztem volna ki belőle. De már nincs menekvés, mert beavat a tervébe, sőt, kiderül, hogy több pisztoly is van a táskájában, és az egyiket nekem adja. Innentől kezdve minden megy, mint a karikacsapás: az egyik társasággal a fedett uszoda öltözőjében végzünk, a szomszédok pedig óvatlanul nyitva hagyják ajtajukat, így saját szobájukban lőhetjük őket halomra. Érdekes módon sem az egyik, sem másik alkalommal nem figyelnek fel a lövöldözésre, pedig nem használunk hangtompítót. Innentől kezdve nyugodtan üdülünk tovább, a meggyilkoltak nem hiányoznak senkinek. Én még meg is hosszabbítom nyaralásomat, barátném pedig úgy dönt, hogy munkát vállal recepciósként a szállodában, és már ott ki fogja szúrni azokat, akiktől meg kell szabadítani az emberisége