Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai

2020. április 03. 07:57 - Göbölyös N. László

A Nyolcadik utas: a felszabadulás - Dream Theater: Octavarium (2005)

octavarium-art-squashed.jpg

Vannak zenék, amiket nem lenne szabad másképpen hallgatni, csak szabad téren. Olyan légkörben, amikor a hangok nem ütköznek bele semmilyen akadályba, amikor könnyedén egyesülnek az atmoszféra minden atomjával, és a hallgatók együtt érzékelik a zenészekkel, hogy a világegyetem részei leszünk - mondta hosszas hallgatás után Párom, akivel együtt részesültünk a Dream Theater Petőfi Csarnokbeli csodájában. Ezek a gondolatok akkor fogalmazódtak meg benne, amikor itthon, 12 négyzetméteres, elektroszmoggal teli közös dolgozószobánkban, ahol pedig a "falat" lemezek, könyvek borítják, "kakaóra" állítottam a Dream Theater egyik legizgalmasabb lemezét, az Octavariumot. 

Visszaidézve lelkembe annak a gyönyörű, nyitott lelkű, forró estének emlékeit, részben igazat kellett neki adnom, és jelen idejű emlékeimben kutatva csak egyetlen élményhez, a Vágtázó Halottkémek rituális előadásaihoz tudtam hasonlítani az Álomszínház előadását, de mivel sajnos nem hívhatjuk meg naponta játszani John Petruccit és barátait az erkélyünkre, elő kell hívnunk szívünk sötétkamrájából az akkori élményeket és agy-meztelenre vetkőzve belemerítkezhetünk a totális zene legújabb tökélyébe.

Mert már mindjárt az első szám, a The Root of All Evil, ahogy kezdődik, nemcsak árad, mint egy tízezer éves magma, hanem olyan zongorahanggal nyit, hogy az Úr Angyala, az a harsonás, térden állva könyörögne érte és hangszer-átképzésre jelentkezne. Aztán felbukkannak Mike Portnoy dob-kattogásában azok, akik parancsra végeztek ki ártatlanokat - Oradour, Lidice, My Lai - majd olyan dörgésben van részünk, amely kiirtja belőlünk egyszer s mindenkorra összes rákos sejtünket. "Elég büszke vagyok, hogy kevélynek nevezz/elég kapzsi, hogy tolvajnak nevezz/elég dühös vagyok, hogy megsebezzek egy embert/elég kegyetlen vagyok, hogy gyászt ne érezzek". Nyolc és fél percbe így belesűríteni a világ összes, elvett és el nem vehető bűnét - mit mondana erre II. József császár? Túl sok hang van benne. De a Mozart szabadkőműves mivoltát, mint egy keresztet magára vevő kvintett azt felelné: pontosan annyi, amennyi kell. Annyi hangulat, annyi dallam és ritmusváltás, amennyi kell. És ha ez "minden gonoszság gyökere", akkor alighanem még a jegyüzérek is sorban állnak, hogy mindenki számot kapjon a kárhozathoz.

Lehet, hogy így kell vezekelnie annak a zenekarnak, amely megjövendölte New York gőgjének, a két WTC-toronynak a világ szemei előtt való leomlását, amikor éppen 2001. szeptember 11-én akarta megjelentetni tripla koncertlemezét, amelynek borítóján a két torony lángoló képe lett volna? Azóta is minden lemezük tele van több sebből vérző optimizmussal, ugyanakkor minden feszültséget, depressziót, félelmet mégis le tudnak küzdeni azzal az őserővel, ami zenéjükből árad. Pedig tudjuk: ezt a fajta muzsikát nem azoknak találták ki, akik csak beesnek a színpadra, a stúdióba, valaki megadja nekik a hangot és máris nyomják... És mégis: egyszerre a végletekig kidolgozott zenéjük, és közben olyan magáról értetődőnek hat, mintha ott, élőben, egy pillanat törtrésze alatt találták volna ki. A The Answer Lies Within lábadozó lírája után, amelyben vonósnégyes is megszólal, erőszakkal teljes a These Walls, mégis bele tudnak csempészni egy kis finomságot.     

Az I Walk Beside You, egy félig kísértet, félig őrangyal dala már csak hosszával is (alig 4 és fél perc) rádióknak szántnak tűnik, enyhén "Bon Jovis", persze James Labrie más kategória, mint a jóképű Jon. John Myung azonban hamar helyre teszi a dolgokat géppuska-basszusával, jönnek a  töredezett ritmusok és sorok, Jordan Rudess teret betöltő hangzásai: a Panic Attack visszaidézi mindenkori terrortámadások őrületét, amikor már nem tudjuk, hogy mitől félünk, mi elől menekülünk. A Never Enough-ot Mike Portnoy megszállott, "sántikálva száguldó" dobolása, valamint Myung és Petrucci metálos uniszónója viszi, majd egy már-már követhetetlen szóló, amelynek a végén az "ősfülek" egy régi-régi Uriah Heep-dal, a July Morning egyik motívumára ismerhetnek.

A Sacrified Sons már nem is csak halványan utal az esztelen háborúkra: hogy a dolog egyértelmű legyen, mielőtt a zene elindul, egy hangmontázst hallunk a szeptember 11-i "egyenesben közvetített apokalipszisról", maga G.W. Busht is megszólal...aztán jön egy ringatózó muzsika, ami körülbelül annyira megnyugtató, mint amikor az Intolerance egyes, az embertelenségről szóló jelenetei között Lillian Gish bölcsőt ringat. A ringatás hamar még nyomasztóbb lesz - értik a fiúk, hogyan kell elhelyezni egy-egy jól megválasztott félhangot - majd a felgyorsult, bevaduló résznél már olyan érzésünk támad, mintha az összes bűnös katona, aki valaha fegyvert fogott, feltörne a purgatórium pincéjéből. Elvégre mindkét oldalon vannak egy-egy ügy nevében feláldozott fiúk, akikért küldőik imádkoznak. "Vajon miért válik Isten igaz szeretete a gyűlölet tetteivé?" - kérdezi a Dream Theater, de az utolsó versszakban még tovább megy: "Isten a mennyekben, a mi tévedésünk". Ezen még a végén a nagyzenekari tus sem segít.

Mivel ez a lemez a nyolcas szám jegyében született (nyolcadik DT-stúdióalbum, nyolc darab és csaknem nyolcvan perc), a záró darab egy 24 perces önvallomás, amelyben egyben visszatekintés a rock-történetére. A nyitányban aligha tudunk megszabadulni a Shine On You Crazy Diamond utánérzésétől, később King Crimson és korai Genesis-asszociációk is visszacsengenek. Hogy pontosan tudjuk, merre járunk, a Full Circle című tétel szövege híres dalok címeinek mozaikjából áll össze. ("Lucy In The Sky", "Supper's Ready", "Careful With That Axe, Eugene", My Generation", "Light My Fire"). És közben egy dallamos rock-szimfóniát hallunk, amíg Jordan el nem kapja a billentyűket, hogy Emerson sem jobban és jön az igazi "drímes" áradat, amikor egyre feljebb és feljebb csavarják a zene-stresszt, és amikor már azt hisszük, vége, nincs tovább, még csavarnak rajta egyet. "Körkörösen mozgunk/olykor-olykor egy csillogó borotvaélen billengünk...Tökéletes szféra/mely megfelel sorsunknak/a történet ott ér véget, ahol elkezdődött" - ezek az utolsó sorok egy orkesztrális-himnikus gitárfortissimó előtt.

És nem mehetünk el szó nélkül az Octavarium borítója, illetve füzete mellett sem. Régebben a Hypgnosis stúdió tudott hátborzongató, szabad értelmezésű tasakokat készíteni például a Pink Floyd lemezeihez. Itt, Hugh Syme művészeti vezetése és Portnoy ötletei alapján  különböző méretű vasgolyók lengenek egy zöld mező felett, belül pedig további, rossz álmokat hozó képek és ábrák: egy kisfiú, aki üres konzervdobozból hallgatja a szél zúgását, két hatalmas fekete álló dominó, amelyre varjak szállnak rá, egy polip lépeget nyolc lábán a tengerfenéken, egy nyolcszögletű ábra (keresztelőmedence, vagy csak egyszerűen az újrakezdés szimbóluma?) és benne az okkult körök egyik legfontosabb jelképe, a pentagramm (nem keverendő a "tiltott önkényuralmi jelképpel"), végül pedig egy olyan labirintus, amelyből nincsen kiút és a közepén egy pók áll tétován, reménytelenül. Íme egy komplex műalkotás  2005-ből.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://elmehunyor.blog.hu/api/trackback/id/tr7815586060

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai