A 21. század első két évtizedének végén talán fel sem mérjük a változások gyors ritmusát, de ha visszatekintünk, láthatjuk, hogy tucatnyi technikai eszköz vált elavulttá a fejlődés rohanásában.

Ilyen például a hagyományos fényképezőgép. Ez az előző évszázad utolsó évtizedéig bonyolult művelet. A filmtekercs véges volt, a felvett képet elő kellett hívni, de vigyázni kellett, nehogy fényt kapjon, aztán papírra kellett tenni. Egy-egy kép előállítása egészen a 70-es évek végéig több órás művelet volt. Ennek szó szerint krimibe illő izgalmát a mai embernek alig felfoghatóan mutatja be Michelangelo Antonioni Nagyítás című 1966-os filmjének kulcsjelenete.  Később ez az idő leszűkült, fotólaborok jöttek létre nemcsak a lapszerkesztőségekben, hanem a nagy üzletközpontokban is.  Aranykorukat a 90-es évek elején érték el, csak az Egyesült Államokban legalább 20 ezer ilyen labor működött az amatőr fotográfusok örömére. Aztán megjelentek a digitális fényképezőgépek, és szinte egy napról a másikra feleslegessé vált a fotóelőhívás. Ma már bárki fotózhat, akinek megfelelő okostelefonja van, bár a képek minősége gyakran hagy kívánnivalót maga után, és ezen eszközök birtoklásával senkinek nem lesz automatikusan igazi fotós látásmódja. A profik pedig továbbra is cserélhető objektívekkel ellátott digitális kamerákat használják, legfeljebb a filmet és az előhívás maceráját takarítják meg vele, nem is szólva a digitális képkiválasztás műveletének környezetbarát hatásáról.

Immár közel két évtizede vonult nyugalomba a számítógépek külső adattárolója, a floppy, amelyet 1967-ben találtak fel, majd 1981-ben az első IBM személyi számítógépet egy 5,25 hüvelykes lemezzel hoztak forgalomba. Ma már kimondani is nevetséges, hogy ennek a floppy-nak a tárhelye  360 kilobyte volt. Ahogyan azonban megjelentek az egyre nagyobb teljesítményű számítógépek, a floppy-kat felváltották a CD-k. Jellemző, hogy a Microsoft Office 1997-es szoftver programja csak 55 floppy-n fért el, mivel még ekkor is csak 1,44 MB volt egynek a tárhelye. A kegyelemdöfést 1988-ban az iMac G3 adta meg: ez volt az első floppy nélküli PC. Utoljára a Sony gyárta be floppy-gyárát 2011-ben.

Ma már muzeális értéknek tekinthetők a diavetítők, amelyek közel 50 éven át szolgáltak segédeszközül az iskoláktól a tudományos, vagy üzleti előadásokig. A 2000-es évektől azonban megkezdődött az interaktív táblák kora, és ma már magától értetődő, hogy egy előadó, sőt, egy egyetemi vizsgázó digitális dokumentumokkal, például PowerPoint prezentációval támasztja alá mondandóját. Más műfaj természetesen a házi diavetítő, amely mesefilmjeivel – legalábbis nálunk – reneszánszát éli és még a digitális világba beleszületett gyerekek körében is népszerű.

1977 előtt nehéz volt elképzelni, hogy akkor nézünk meg egy filmet otthon, amikor akarunk. Ekkor jelent a VHS videófelvevő, és a hozzá való filmes kazetta, amelyekkel fel lehetett venni a tv-ből olyan filmeket, amelyeknek a vetítési időpontjában nem tudtunk a tv előtt ülni. Új, gyümölcsöző üzletággá vált a videó-kölcsönzés. A legügyesebb tékákban megjelentek a „kalózfilmek” is, amelyeket nem legális filmforgalmazóktól szereztek be. Híres példa, hogy így terjedt hosszú ideig Bernardo Bertolucci Utolsó tangó Párizsban című betiltott filmje is. 1997-ben piacra kerültek ugyan a lézeres lemezek, a DVD-k, erre még tudott válaszolni a VHS HD minőségű kazettáival. A videófelvevőkre azonban a döntő csapást a filmletöltések lehetősége adta meg. Igaz, hogy immár 3 éve az utolsó bástya, a Funai is leállt e készülékek gyártásával, és ha egy régi cucc elromlik, egyre nehezebb javítani, ennek ellenére nem kell feltétlenül a kukába dobni videó-gyűjteményeinket (e blog szerkesztőjének szinte a filmtörténet valamennyi klasszikus darabja megvan ebben a formátumban), mert ahogyan a kazettás magnók kezdenek visszajönni a divatba, e téren sem elképzelhetetlen a nosztalgia-hullám.

Egy egész szakmát alakított át a papír alakú reklámok fokozatos eltűnése, amelyek a nyomtatott sajtó éltető elemét adták csaknem másfél évszázadon át. Az első modern reklámok nem sokkal az amerikai polgárháború után jelentek meg a Philadelphia Public Ledgerben, és a 20. század során a kereskedelmi célú hirdetések sokszor a lapok bevételének 40%-át is jelentették. Az ezredfordulóval azonban, amikor egyre több sajtóorgánum készítette el a maga internetes változatát, vagy egyszerűen teljesen átállt az on-line kiadásra, ha nem is szélsebesen, de egyre biztosabb tereppé vált a világháló a reklámipar számára. A nyomtatott sajtó már-már vészes mértékű csökkenését meg lehet szintén közelíteni a gazdaságosság és a környezetvédelem oldaláról is, más kérdés, hogy sokak számára még mindig van varázsa a kézzel fogható újságnak, arról nem is szólva, hogy amíg az újsághirdetéseket az ember könnyedén átlapozza, addig az on-line reklámok nemegyszer idegesítően kikerülhetetlenek. Igaz, ezek nélkül az internetes oldalak ugyanúgy éhen halnának, mint az újságok….

Ugyancsak megszűnőben van a térképpel való tájékozódás gépkocsival való utazás közben, mert az egyre fejlettebb GPS-rendszerek biztosítják a tájékozódást, és ezeket már az okostelefonokra is le lehet tölteni. Igaz viszont, hogy elég egy rossz beállítás, és a műholdas „útimarsall” úgy beviszi az erdőbe a gyanútlan sofőrt, mint annak a rendje.

A magnókazetták kapcsán már esett szó a hangtechnikáról, és ez utóbbiaknál is erősebben visszatért a bakelit-lemez, mert zenészek és zenehallgatók egyaránt megbizonyosodtak arról, hogy annál tökéletesebb hangzást még nem találtak ki. Ennek is köszönhető, hogy az MP3 leolvasók igencsak csak rövid tündöklést élhettek át: 1998-ban született meg az első modell, az MPMan 10, 2012-ben azonban már holttá is nyilvánították a smartphone-ok megjelenésével. Hogy ismét egy személyes véleményt mondjak: lehet, hogy az én fülem „beállítása” kissé régimódi, de az okostelefonok zenei hangfrekvenciáját sokszor idegesítőnek érzem.

És végül egy olyan eszköz, amely nem is olyan régen még hozzátartozott a városok utcaképéhez: a telefonfülkék. Az Egyesült Államokban még 20 évvel ezelőtt is 2 millió volt belőlük, 2003-ban zárták be Manhattanben az utolsót. Éppen abban az évben, amikor A fülke című thrillert forgatták. A telefonfülkék rendszeresen visszatérő helyszínei voltak a mozinak a szerelmi drámáktól a vígjátékokon át egészen a krimikig, nemegyszer a konfliktust éppen az adta, hogy a fülke foglalt volt, vagy megrongálták. De már csak nosztalgiával emlegethetjük a nagy-britanniai piros telefonfülkéket. A nyugat-londoni Heddon Street-en álló rock-történeti ereklyévé is vált, mert szerepelt David Bowie The Rise and Fall of Ziggy Stardust and the Spiders from Mars című 1972-es albumán. Ez sem mentette meg attól, hogy lebontsák a mobiltelefonok mindennapivá válásával.

A Business Insider összeállításából számomra érthetetlenül kimaradtak a mechanikus írógépek. Bár még 1997-ben találkoztam olyan világhírű íróval, Alain Robbe-Grillet-vel, aki továbbra is ilyen szerkezeten írta regényeit, akkor már a villanyírógépek is a maradiság jelének számítottak. Amikor négy és fél évtizeddel ezelőtt elkezdtem gyakornokoskodni hírügynökségi újságíróként, még a legnagyobb ászok is mechanikus írógépekkel írtak, színes tollakkal javítottak, és csúcsidőben egymás szavát is alig értettük a közel 40 telexgép embertelen kattogásától….