GNL911

Az idei hóesés első napjának reggelén egy megállót tudtam menni egy trolival, majd közölték, hogy nem megy tovább, mert elfogyott az áram. A közmédia persze rögtön az új főpolgármestert vádolta tehetetlenséggel, amire szerinte az előző ballib kormányzás óta nem volt példa. Nem lehet, hogy a szolgáltató kapott titkos utasítást? Amúgy pedig minden nagyobb eső- és hó ugyanezt teszi székesfővárosunkban, minden évben, függetlenül attól, hogy kié a Városház utca, csak szelektív amnéziánk miatt nem emlékszünk rá.

A franciák nem viccelnek: a nyugdíjreform-tervre olyan sztrájkkal válaszoltak, hogy még az Eiffel-torony is zárva maradt. Vajon mi kell a mi kis hazánkban, hogy megbénuljon az élet?

A mindent elsöprő természetes őserejéről ismert énekesnő az első hóesés napján közhírré tette, hogy meztelenül fürdött meg a friss hóban. Persze csupán egy csupasz vállú portrét posztolt róla. Ki is átkozták volna, ha ennél többet mer. Pedig ezt a mutatványt már megcsinálta közel 50 évvel ezelőtt egy lány a Szindbád egyik jelenetében, felgerjesztve akkori kamasz vágyainkat.

50 évvel ezelőtt Jim Morrison óriási botrányt okozott Miamiben. Mivel éppen fasirtban volt az ő nag szerelmével, alaposan leitta magát, majd a koncert második száma közben elmondta mindenféle gyáva, szarházi népségnek a közönséget, majd - egyesek elmondása szerint - elővette, sőt, a publikum hölgytagjait orális coitusra invitálta. Perbe fogták közszeméremsértés, garázdaság és szexuális zaklatás címén, holott valójában arról volt szó, hogy az amerikai establishmentnek elege volt egy ilyen született bajkeverővel, aki ráadásul egy négycsillagos admirális fiából züllött idáig, és egyben példát akartak statuálni a túl messzire menő rock-zenészekkel szemben. Más kérdés, hogy soha senki nem tudta bizonyítani a vádakat. Hogy miről jutott ez eszembe? Arról, hogy Jimbo decemberben lett 76 éves, és ha megérte (miért ne érte volna meg?), akkor röhög rajtunk, hogy ugyanolyan farizeus világban élünk, mint ami elől ő elmenekült...

Beszélgetünk a kollégákkal arról, hogy mi jellemezte a legjobban a 2010-es éveket. A fiataloknak leginkább az egymást szélsebes ütemben követő technikai vívmányok jutnak eszükbe. Nekem pedig az, hogy minden várakozást felülmúlóan bevált Andy Warhol jóslata arról a bizonyos 15 percről, és az, hogy manapság nincsenek hősök, példaképek, legfeljebb influenszerek, akiknek szavatossága ritkán haladja meg egy kibontott parizeres csomagét.

Elment a bölcs Történész-asszony, aki mindenkinél világosabban mutatta ki a fasizmus mibenlétét és élete alkonyán azt mondta nekem, hogy a történelem az égvilágon semmi sem tanítja meg az embereket, és sajnos nem tudtam neki ellentmondani. És elment a Szobrász, aki visszaadta az Életet a Holokauszt áldozatainak, Radnótinak, József Attilának, aki a Szajna partjára vitte Bartókot. Lassan árvák leszünk mindazok, akiknek még számít a szellem napvilága…

Olvastam, hogy egy 80 és egy százéves fickó elkészítették első lemezüket. Akkor még nekem is van esélyem, ez még úgyis hiányzik nyomot hagyó bakancslistámról.

Sok-sok év után újra megnéztük egy korai közös nagy filmélményünket, Kim Ki Duk Tavasz, nyár, ősz és tél…és újra tavasz című alkotását. Érdekes módon alig emlékeztünk rá, én még a történetre sem, csak arra, hogy nagyon tetszett. Akkoriban sokkal erősebben fordultunk a spirituális dolgok felé, mint eléggé el nem ítélhetően mostanában. Pedig sok mindent elmond bűnről és bűnhődésről, arról, hogy mindenkinek a maga kárán kell megtanulnia, hogy mi a jó és a mi a rossz, de vajon a tanítvány, mire eljut a mester megvilágosodásához, miért kezdi elkövetni ugyanazokat a hibákat, amelyek az ő mesterénél is kudarchoz vezettek? Vagy a mester csak azért választja az önkéntes tűzhalált, máglyát rakva minden rossz eszközén, a csónakon, mert rá kellett jönnie, hogy hiába szabja ki a lelki büntetést gyilkossá vált, és utolsó mentségként hozzá menekülő tanítványán a vízen úszó egyszemélyes kolostorban, ahol még a nyomozók telefonja is elnémul térerő híján, a világi törvényekkel szemben tehetetlen? Én mindenesetre nem tudtam aludni utána. De lehet, hogy csak a telihold és a köd az oka…

Elment a lantművész, aki életre keltette egyik legszebb régi zenei örökségünket. Ma is megvan a teljes lemez-sorozat tőle. Remélem, lesznek, akik nem szégyenletes celeb-korszakára emlékeznek, ha arra, amikor igazi értéket mentett és teremtett.

Kétéves Unokánk, bár most még csak egyszerű kis meséket kér, biztos kézzel húzza ki könyvespolcunkról a tartós értékeket. Még menni sem tudott, amikor kiszúrta Jim Morrisont, legutóbb Leonard Cohen, majd a Gyűrűk ura volt a kiválasztottja. Ha a szupermodern világban is megtalálja az ilyen örökségeket, gazdag élete lesz.

„A szeretet ünnepe, mondjuk mi, akik itt maradtunk egy olyan korszakból, amikor ismertek az emberek mindenféle elavult fogalmakat, megbocsátást, barátságot, gyengédséget, tiszteletet, szeretetet és egész lexikonát a szentimentális érzéseknek, amelyekről utóbb kitűnt, hogy mind csak arra valók, hogy az ember létét, boldogulását gyengítsék. Mintha csak a gazdagok engedhetnék meg maguknak a szeretet luxusát, mutatja a világ képe, mert hiszen napjainkban egyedül nekik van módjukban szeretetünket kézzelfoghatóan is bizonyítani. Ajándékot venni, ajándékot adni, mosolyt aratni, könnyet letörölni, gyermekkacajt élvezni, bús asszonyt felvidítani, elesett embert talpra állítani, jónak lehetni a tegnapi ellenséghez, kézadással fizetni az álnokságért, szegénységet enyhíteni, a homlok mély redőit elsimogatni, vad, keserű szívbe emberséget oltani, szilaj szemét a gyűlöletnek enyhíteni, bujdosó nyomornak halk, észrevétlen léptekkel utánamenni, a magányosan sírdogálókat gyengéden felkeresni, rongyos gyermeket átkarolni, a híd karfája fölött merengő asszonyféléhez szívesen szólani, megfogni az elkeseredett kezet, megállítani a bűn felé tántorgó lépést, fölemelni a fejét annak, aki lehajtott fővel keresi a legmagasabb ágat, amelyre felköthetné magát - ez volna a gazdagok dolga a világon. - Nem, ez a dolog a szegényeké, akiknek maguknak sincs semmijük”  - Ennél szebben még nem hallottam a Karácsony lényegét megfogalmazni. Krúdy Gyula írta le ezeket a sorokat 1922-ben.

Voltunk egy népszerű-tudományos előadáson, ahol egy fiatal neurobiológus hallgató arra biztatott minket, hogy ne ellenségnek tekintsük a félelmet, hanem szuperképességnek, amely megvéd bennünket. Megtudtuk, hogy biológiailag ugyan élhetünk  a halántéklebenyben lakó félelemközpont nélkül, de veszélyérzetünk elvesztése hamar végzetessé válhat. Engem viszont igazán az érdekelt volna, hogy miként működik az agya azoknak, akik totálisan beleélik magukat a külvilágból jövő folyamatos, esetleg minden alapot nélkülöző félelemkeltésbe?

Minden valószínűség szerint impícsen rúgják az amerikai elnököt, akit a nemzet nagy barátjának tekint. Eme érzés lassan rossz ómen lesz a címzetteknek.

Gretával álmodtam egyik éjjel. Egy óriási, kietlen területen szedtünk össze puszta kézzel holttesteket. Lehet, hogy szomjan haltak, de az is lehet, hogy atomtámadás tarolt le minden élőlényt.

Elment a Történelemtanár. Farkas Ferenc egyike volt azoknak a tanároknak, akik meghatározták egész életemet, pályafutásomat a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnáziumban töltött négy évem alatt. Ő volt az utolsó, aki még életben volt közülük. Gondolkodó embereket nevelt, ráébresztette diákjait arra, hogy a történelem soha nem fekete és fehér, megtanított bennünket felnőtt módjára tanulni, kérdéseket feltenni, lényeget látni, a tudás iránt mindig alázattal lenni. Mindezt végtelen emberi és szakmai tisztességgel, ha kellett, fanyar humorral és nem kevés öniróniával. Utolsóra csaknem két évvel ezelőtt a vásárhelyi kollégiumról szóló film bemutatója után beszélgettünk át egy egész estét kellemes iszogatás közben. Amikor novemberben a Városban jártam, közös barátunk, aki neki még politikai eszmetársa is volt, elvitt a nagybeteg Tanár Úrhoz, ki még e rövid idő alatt is megvillantotta legendás humorát. Karácsony előtti napon hívott Barátom, tudtam, hogy csakis rossz hír lehet, mert nem szokása az ünnepi köszöntés. Farkas Tanár úr teljessé tette a magyar gyászévet, de legalább megérte, hogy a Városban végre elkezdtek normális szelek fújni.

Egyetlen egyszer kapcsoltuk be az Ünnepek alatt a tv-t, hogy megnézzük a Csoda New York-ban című karácsonyi filmet, ami végre nem a szokásos nyálas amerikai giccs, hanem elgondolkodtat arról, hogy a hit valamiben/valakiben jobbá tesz-e bennünket. Nevezhetjük Télapónak, Istennek, Örökkévalónak, Nagy Rendezőnek, vagy akár Zenének, ami megfoghatatlan. És ha hiszünk az erejében, teljesen mindegy, hogy valóban létezik-e vagy sem.

Az év végi rohanásban kénytelen voltam megrendelni idei Hanuka-gyertyáimat, amelyek nem érkeztek meg. Így minden este azt a mécsest gyújtottuk meg, amit  Paul atyától, Toszkánában élő belga katolikus pap barátunktól kaptunk, és amit ő egyenesen Jeruzsálemből hozott. Ez égett minden este, együtt a karácsonyi gyertyákkal, és igazabb volt a lángja, mint a meg nem érkezetteké lett volna.

A két ünnep között sürgősen gyógyszertárba kellett mennem. A mackós gyógyszerész panaszkodik, hogy december 20 óta semmi árut nem kaptak. Mert ugyan szállítási szerződésük van a gyógyszerforgalmazókkal, csak rendelés-felvételi szerződésük nincs. E nélkül pedig nem szállítanak. Ugye, világos?

Nem panaszkodhatom 2019-re, mégsem szerettem igazán. Nemcsak a sok eltávozott miatt, akik fontosak voltak nekem, hanem azért is, mert ez az év ébresztett rá, hogy minden látszat ellenére beléptem az öregkorba. Az idén már nem küldtünk karácsonyi képeslapot a Városba. De annak örülhetünk, hogy a családunkban négy nemzedék köszöntheti egymást, békében, szeretetben, életerőben.