GNL911

Kedvenc közösségi oldalunk letiltja az embert, ha erotikus képet tesz fel, de a személyre szabott politikai hirdetéseket nemhogy eltűri, hanem még ösztönzi is, főleg, ha nagy érzelmeket vált ki. Kajafásék forognak a sírjukban.

A minap olvastam egy kis színest, mely szerint egy férfi előbb a szomszédasszonya előtt csinált hülyét magából, amikor megkérte, hogy ha már úgyis mindennap főz, főzzön neki is, majd amikor elpanaszolta egy közösségi fórumot, hogy mit válaszolt neki a szomszédasszony, szexista baromnak nevezték, akinek inkább meg kellene tanulnia főzni. Hollywoodi romantikusvígjáték-szerzők, figyelem! A nő végül mégis rászánja magát, főzni kezd a pasinak, és őt is megtanítja főzni, közben természetesen egymásba szeretnek. Egy este a férfi várja haza a nőt, legújabb konyhai remeklésével, amikor becsenget hozzá egy új hölgylakó, aki néhány hete költözött az emeletre, hogy ha már ilyen jókat főz, nem főzne-e neki is…

A Love Story sokadik változatában nem is az az érdekes, hogy fiatalon halálos beteg lány a végzetes rohamot karácsonykor kapja – ezt már milliószor elsütötték – hanem az, hogy egy középkorú férfi ki tud-e bújni bőréből, és képes-e valakihez valóban ragaszkodni életében. Eszembe jutottak saját rossz éveim, amikor nem találtam igazi páromat, és belementem olyan kapcsolatokba, amelyeknél az elején megbeszéltük, hogy nem akarunk egymástól semmi mást, csak hogy jól érezzük magunkat, aztán amikor egyik-másiknak vége lett, kiderült, hogy valamelyikünk már rég túl volt ezen, csak a másik nem vette vagy nem akarta észrevenni…Nekem szerencsére soha nem sikerült belefutnom haldoklóba, pszichés problémásba annál inkább, é boldog voltam, amikor többekről megtudtam, hogy megtalálták a boldogságukat.

Kisunokánk Beatlest hallgatott nálunk, és nagyon hamar ráérzett a lényegre, mert tisztán közölte, hogy „yeah, yeah”. Elvégre Little Richard sem mondott sokkal többet, amikor megkérdezték tőle, hogy miről szól a rock and roll: „Wop bop a loo bop a lop bom bom”. Ennek kimondásához még nőni kell Gáborkának.

Az én nemzedékem legfontosabb jelszava így hangzott: Make Love, Not War.” Mai világunk vezérelve: „Még lóvét, ne várj”.

Először fordult elő velem, hogy képtelen voltam végignézni egy filmet, amiben az imádott Audrey Tautou volt az egyik főszereplő. Halál halált követett, a szereplők szinte végig némák voltak, csak egy idegesítő, állandóan ismétlődő zongoraszót lehetett hallani. Lehet, hogy én is félek?

Szomszédos supermarketünkben felmondott kedvenc eladó-pénztárosom, X., aki rendszeresen baboskendőben jelent meg, és „vidámság, rock and roll” köszönéssel búcsúzott. Súlyosan sérült az egyik gyermeke, mégis mindig kedves, előzékeny, szeretettel teli volt. Másnap megtudtam, hogy lopással vádolták meg, miután az üzlet egyik legrégibb dolgozója volt, és miután tisztázták, nem volt hajlandó tovább ott maradni. Ugyanezekben a napokban vesztettem el pontgyűjtő kártyámat is. A bolt közben folyamatosan drágul. Lehet, hogy át kellene térnem végre az 50 méterrel távolabbira?

Túlpörgött zöldségesünk, aki már olyan sebességgel beszél, hogy szinte szavát sem lehet érteni, elesett és eltörte a karját. Állítólag akkor is éppen üzleti ügyben telefonált. Kár, hogy nem a lábát törte, mert akkor kénytelen lenne egy kicsit pihenni. Eszembe jutott az Egy ember ára című 60-as évekbeli angol film, amikor egy rögbijátékos az orvosnál várakozva jön rá, hogy semmit sem ér az élete.

Miután életem egyik legizgalmasabb interjúját készítettem a nagy spirituális íróval – nem is interjú volt, hiszen annyira értettük egymást az első pillanattól, hogy mintha csak két, egymást régóta ismerő írástudó beszélgetett volna – megnéztük Chaplin Rivaldafényét, amelyet annak idején egy magyar esztéta gyengének nevezett, többek között azért, mert Chaplin túl sokat beszél, és nagy általános igazságokat mond az életről, halálról, örömről, bánatról. Lehet, de nem mindenkinek adatik meg, hogy ezeket kimondja, és ő aztán ismerte az embereket, a legnagyobb nyomort és a legnagyobb fényűzést, dicsőséget és bukást, őszinteséget és hazugságot. Meg hogy itt hal meg először a nyílt színen filmen. Igaz, előtte azonban még kinevette a halált. Emlékszem, amikor valójában meghalt 1977 karácsonyán, a rádióban a Két kicsiny fehér balettcipőt játszották, és Anyám csak annyit mondott, hogy a minden halálszenzációra éhes Nagyanyám ne értse: „é morto”. Most pedig másnap reggel kávézás közben Chaplinről beszélgettünk Életemmel, majd megnéztük elszorult torokkal a YouTube-on az utolsó két percet, ami véletlenül lemaradt a videófelvételről….

Álmomban egy vonaton Dunántúlról hazafelé egy volt kollégámmal találkozom, aki azzal dicsekszik, hogy bagóért megvette volt közös anyacégünk épületét, és most el akarja adni, de nem tudja, hogy egybe az egészet, vagy emeletenként, esetleg irodákként másnak. Javasolja, hogy társuljunk, én benne vagyok, de sajnos a részletekben nem tudunk megállapodni ébredésig…

November 9-én – 51 évvel a Kristályéjszaka gyalázata után – lebontották Berlini Falat. Azóta megvalósult a Világfalu is, és soha még ennyi ember nem gyűlölte egymást Földünket, mint manapság…

Az idén minden eddiginél korábban kezdődött el Budapesten a nagy karácsonyi vásár. Egyszerűbb lenne abba sem hagyni, megspórolnánk a pavilon-építést és bontást. Fogyasztói társadalmunk sikeresen utáltatja meg lassan mindannyiunkkal az egykor legkedvesebb ünnepet.

Még néztük sok-sok év után a Kengurut, amelyről rájöttünk, hogy egy kicsit az első magyar atomerőmű-építés propagandája. Akkor még nem sejthettük, hogy 50 év múlva ugyanott tartunk. De szocio-képet kaphattunk a fél- és illegális üzletekről és a kocsmák, zenés helyek hangulatáról. Ami pedig a figurákat illeti, Rimbaud későbbi zseniális megtestesítője mellett aligha vagyok egyedül, aki a csupa bongyor, csupa szeplő Gy.-re emlékszik belőle a legjobban, pedig csak egy jelenete volt és még csak le sem vetkőzött. Imádtam én is, nem utolsó sorban füstös hangjáért. Egyszer, jó tizenegynéhány évvel később együtt tomboltunk a Pecsába Lady Barbara első, éjszakába nyúló budapesti koncertjén, de találkozásunk ennyi volt és nem több. És furcsa módon nem is emlékeztem a filmből arra az akkor még főiskolás nyurga lányra, akivel Gy.-nél sokkal közelebb kerültünk egymáshoz a valódi életben.

Éppen azon a napon vetítettek a tv-ben egy, az 1954-es 7-1-es magyar-angol másnapján játszódó kamaradrámát hatalmasokról, ártatlanokról, megalkuvókról és túlélőkről, amikor felavatták új nemzeti stadionunkat, stílszerűen vereséggel. Továbbra is a látszatok országa vagyunk, ahol esély sincs arra, hogy egyszer végre tisztázzuk az elmúlt 100 évet.

41-es villamos, szombat délután. A Vörösvári úti végállomásnál kiszáll egy fiatalember. A peronon várja egy lány, és amikor meglátja, az ölébe ugrik, állva átkulcsolva két lábával a szerelmét. Elindulnak kézen fogva, de előbb a srác átveszi a lány hátizsákját. Milyenek is a mai fiatalok?

„A város, ahová hívlak, nincs a térképeken” – énekelte valamikor régen Koncz Zsuzsa Bródy dalát. Ez az érzés munkált bennem akkor, amikor újra Harmadik Szülővárosomban jártam, és kerestem a régi utcák hangulatát, miközben már évek óta nem jön velem szemben senki ismerős, és alig maradt már olyan is, akihez becsengethetnék, és örülnénk egymásnak.

És a Város Zsinagógájának holokauszt-múzeumában a fényes hengerekre írt visszaemlékezések között ott volt néhai magyar tanárom, akinek egész családját kiirtották 1944-ben, és akkor sem tudtam segíteni rajta, amikor már évekkel érettségink után máig tisztázatlan lopási ügybe keverték. Remélem, megbocsátotta nekem ezt, miként azt is, hogy minden vágya ellenére nem lettem magyar szakos…

Kinyitom az ablakomat, hogy szellőztessek és olyan tömény szmog jön be az utcáról, mintha egy füsttel teli kocsmába nyitottam volna. Katonaságnál volt egy mondás, hogy büdösben még nem fagyott meg senki, igaz, hogy levegőhiányról akkoriban még nem esett szó.

Gondolt-e már valaki arra, hogy Jimi Hendrix Third Stone from The Sun-jának főmotívuma egy DNS-fonat odafentről?