GNL911

1.

Fellép egy kis szobaklubban a világ első szupertriója, utoljára J., érkezik, aki öt évvel ezelőtt halt meg. Megvető pillantást vet rám, majd kijelenti: „Sohasem bocsátom meg Neked, hogy tönkretetted a basszeromat”. „Talán még lehet ezen segíteni” – mondom neki, és bemegyek a gardrobba, hogy elővegyem évek óta nem használt olcsó, de nagyszerű fekete basszusgitáromat. Kinyitom a tokot, és látom a kibelezett, lógó húrú hangszert. Szomorúan megyek vissza a koncert helyszínére, és látom, hogy J. jókedvűen játszik az első fizetésemből vett régi piros, bolgár basszusomon, amit egyszer kölcsönadtam egy rock-történeti kiállításra és ott el is lopták.

2.

Beszabadulok egy modern kultúrpalotába, ahol több teremből is zene szűrődik ki. Az egyiknél félig nyitva az ajtó, és ott játszik kamaszkorunk imádott-szidott kindermacheres együttese, bár a három fivér közül ketten már rég halottak, de ugyanazokat a dalokat játsszák, amikre annak idején andalodtunk és összebújtunk. Már-már azon kapom magam, hogy velük énekelek, de aztán visszafogom magam, mert már aligha jönne ki belőlem egy olyan falzett, mint tizenéves koromban. Észreveszem viszont, hogy nyitva van egy stúdió ajtaja, gyorsan beosonok, és sebtiben feléneklem néhány szerzeményemet, amelyeket soha nem írtam le, de a fejemben teljes hangszerelésben szólalnak meg. Hamarosan érkezik valami helyi ember, aki megkér, hogy fejezzem be ezt az illegális felvételt, de  leszerelem azzal, hogy a fivérek engedték meg, sőt, még a produkciós munkákat is vállalják. A férfi elveszi tőlem a CD-t, és kéri, hogy várjak egy fél órát. Közben az agyamban újabb dalok és szövegek születnek. A fél óra elteltével megérkeznek maguk a fivérek és gratulálnak a lemezemhez, amelynek már csak egy jó kis borítót kellene kitalálni. Ott a hallban beteszik a felvételt, és megszólalnak a dalaim, igazi hard-rock-os felfogásban, valahol félúton a LZ és a DP között…