London 1968. Egy Jon Anderson nevű fiatalember egy bárban dolgozik, a Maquee klub közelében. Különleges hangja van és szabad idejében énekel a Warriors együttesben. Egy napon főnöke bemutatja neki Chris Squire-t, a Syn és a Mabel Greer’s Toyshop pszichedelikus együttesek basszusgitárosát. Hamarosan csatlakozik hozzájuk a billentyűs Tony Kaye, a gitáros Peter Banks és egy tizenéves, rendkívül tehetséges dobos, Bill Bruford. A kissé elvont nevet megváltoztatják egy olyanra, ami mindent elmond és könnyen megjegyezhető: Yes!
Immár 50 éve, hogy a progresszív rock egyik legkülönlegesebb, és egyben egyik legviharosabb történetű zenekarának megjelent első albuma, amely csupán a Yes címet viseli. Ezen még főleg feldolgozások vannak, köztük a Beatles Every Little Thingje, de a későbbi védjegy, a nagyszerű vokál már itt is megjelenik.
Egy évvel később hasonló szellemben jelenik meg a Time And A World albumuk, amelynek legnagyobb szenzációja Az idegen a cowboy-ok között című klasszikus western főcímzenéjére készült variáció. Ezt követően azonban Peter Banks távozik, és megjelenik az a gitáros, aki a klasszikus Yes-hang nélkülözhetetlen elemévé válik szinte a kemény rock-tól a flamencón át a barokkig terjedő korlátlan fantáziájával és egyedülálló hangzásával: Steve Howe. Vele jelennek meg az együttes nagyívű, több tételes kompozíciói, és az 1971 februárjában megjelenő The Yes Album négy olyan darabot is tartalmaz, amelyek az együttes és a műfaj mérföldköveivé válnak: a Yours Is No Disgrace, a Starship Trooper, az I’ve Seen All Good People és a Perpetual Change. A Starship Trooper szvitje a maga fenséges befejezésével hosszú időn át az együttes koncertjeinek kedvelt záróakkordja lett.
<iframe width="517" height="388" src="https://www.youtube.com/embed/-Jhk5MEugJY" frameborder="0" allow="accelerometer; autoplay; encrypted-media; gyroscope; picture-in-picture" allowfullscreen></iframe>
Még ugyanabban az évben Tony Kaye is távozik – nem végleg – és átadja helyét egy újabb zseninek, Rick Wakemannek, aki bár túlságosan egyéni alkotóművész ahhoz, hogy tartós pillére legyen a csapatnak, vele teljesedik ki a „Yessound”: Anderson kontratenor hangja, a többszólamú vokálok, a dallamos melódiák és a kemény, sokszor szolisztikus szerephez jutó basszusgitár, és a több tételes, sokszoros hangulat- és ritmusváltásokkal tarkított darabok, amelyek a együttes legjobb pillanatait jelentik. Az ugyancsak 1971-es Fragile borítóján látható először a fogalommá vált Yes-logo, és innentől kedve lesz a művészi borítók és színpadképek megálmodója Roger Dean festőművész. És olyan mesterművek hallhatók a lemezen, mint a himnikus Heart of The Sunrise, vagy a szélsebes Roundabout, és mind a négy hangszeres kap egy-egy néhány perces lehetőséget egy kis szóló fantáziára, amelyek aztán a koncerteken is megszólalnak.
Ez a formáció a következő lemezen, az 1972-es Close To The Edge-en jut a csúcsra. Gondoljunk bele, milyen éve a prog-rock-nak: ekkor jelenik meg a Jethro Tull Thick As A Brick-je, az Emerson, Lake and Palmer Trilogy-ja, a Focus 3. albuma, a Genesis Foxtrotja…A Yes új albumán első ízben hallható egyetlen darab az első oldalon, ez a címadó Close To The Edge, amelynek szövegét Herman Hessa Siddhartája ihlette. A fenségesség és a játékosság ritka példája ez a darab, amelyet hol Wakeman bolondít meg a Moog-szintetizátorával és Hammond-orgonájával, hol pedig Squire erőteljes futamaival. A második oldal And You And I-ja lírai szimfónia, és mellette már csak egy szám fér el: az ördöngős Siberian Khatru (ez utóbbi szó jemeni arab nyelven vágyat jelent), Howe ostinatójával és a feszes vokálokkal. Ez a lemez annyira tökéletes, hogy a Yes számára is felülmúlhatatlanná vált. A kor zenei ízlésére jellemző, hogy az LP-listák élvonalába lehetett kerülni Amerikától Európáig olyan albummal, amelyen mindössze három kompozíció volt, 18, 9 és 10 perces hosszúságban.
<iframe width="690" height="388" src="https://www.youtube.com/embed/BcDU-vilgic" frameborder="0" allow="accelerometer; autoplay; encrypted-media; gyroscope; picture-in-picture" allowfullscreen></iframe>
De ez az ötös sem élt tovább: Ezúttal Bill Bruford döntött a távozás mellett. A remek dobos igazán a King Crimson kortárs zenéhez közelálló kísérleteiben teljesedett ki, de később olyan, ma már kevesek által ismert fantasztikus progresszív zenekarokban játszott, mint a U.K., vagy a saját nevét viselő Bruford, és a jazz-műfajban is képes volt maradandót alkotni. Rövid időre még a Genesisbe is beszállt. Helyét Alan White vette át, aki John Lennon Plastic Ono Bandjében szerzett magának hírnevet, és mindjárt belecsöppent a Yessongs világturnéba, amelyből tripla album és koncertfilm is készült. (Három darabban még Bruford játszik).
A turné alatt a mélyen spirituális érdeklődési Anderson Parahamansa Yogananda önéletrajzát olvasta. Ettől ihletve komponálta meg Howe-val a Tales From Topographic Oceans című kettős albumot, amelynek négy tétele egy-egy oldalt tölt ki. Ezt a munkájukat sok kritika értéke, túlzottan dagályosnak, nagyratörőnek tartották. Ezzel együtt a progrock egyik alapműve, amelynek zenéje és szövegei a psziché, a mitológia és a legkülönbözőbb víziók mélyrétegébe ásnak. Ezen belül is az első tétel, a The Revealing Science of God (Dance of The Dawn) egy olyan mantraszerű énekkel kezdődik és zárul, amely meghatározza annak dimenzióit, amelyek bőven túlmennek egyes konkrét vallásokon és hitvilágokon, de nagyon emlékezetes a 3.oldal, a The Ancient akusztikus gitárhangjai, vagy a 4. oldal, a Ritual ütős variációi. És hogy megint a párhuzamokat keressük: 1973-ban a Jethro Tull a szintén nem könnyen emészthető A Passion Play-jel jött ki, Emersonék az apokaliptikus Brain Salad Surgery-vel, a King Crimson a Lark’s Tongues In Aspics-szal, és ugyanebből az évből datálódik a Who Quardopheniája és a Pink Floyd The Dark Side of The Moonja. A 70-es évek rock-ja mindegyik nélkül értelmezhetetlen.
Minden bírálat ellenére 1973-ban a Melody Maker éves értékelésében a Yes lett a legjobb brit együttes, Wakeman a legjobb billentyűs, Squire a legjobb basszeros, Anderson és Howe pedig egyaránt harmadikok lettek a maguk kategóriájukban.
Már-már nem volt hírértéke, hogy ezután is távozott valaki a bandából: a saját karrierjét építgető Rick Wakeman rossz néven vette, hogy háttérbe szorították őt zeneszerzőként, pedig akkor ő már túl volt a The Six Wives of Henry VIII-en, amiből a Yessongson játszik is. Az ő igazi mesterművei, a Journey To The Center of The World, az Arthur, a No Earthly Connection ezután következtek…
<iframe width="521" height="388" src="https://www.youtube.com/embed/0pNm2VqLPx4" frameborder="0" allow="accelerometer; autoplay; encrypted-media; gyroscope; picture-in-picture" allowfullscreen></iframe>
Wakemant a svájci Patrick Moraz váltotta fel egyetlen album, a Relayer erejéig (1974), amely ugyancsak próbára tette a rajongókat, klausztrofóbiás, ugyanakkor pszichedelikus atmoszférájával, bár The Gates of Delirium 22 percében megint soha nem látott csúcsra jutnak, és sok progrock-rajongó egyik kedvence ez a darab. Ugyanakkor kevés marad abból a pozitív életérzésből, ami a korábbi lemezeiket jellemezte. Figyelmet érdemel a lemezen a Sound Chaser kísérletezése is.
Ezután három év szünet következett, a tagok szólóalbumokat készítettek – Jon Anderson ekkor kezdett el együtt dolgozni Vangelis-szel, a Squire pedig a Fish Out The Water című lemezével dobott nagyot – majd 1977-ben a Going For The One-hoz visszatért Wakeman, és megpróbálták az igazi „Yessoundot” feltámasztani. Ez leginkább az Awaken negyedórás szvitjében sikerült. Az első rész feszült, csaknem sámáni rituálé, sok ütőssel, billentyűssel, basszussal. Lassan indul egy csaknem new age-szerű duett Anderson hárfájával és Wakeman billentyűivel, innen jut el a zene kozmikus magasságokba.
<iframe width="517" height="388" src="https://www.youtube.com/embed/0jLuh9GJcI8" frameborder="0" allow="accelerometer; autoplay; encrypted-media; gyroscope; picture-in-picture" allowfullscreen></iframe>
Sokak számára itt ér véget a Yes. Az 1978-as Tormato eddig szokatlan engedményeket tesz a popnak – szimbolikusnak is vehető a borító, amin egy paradicsommal megdobált ember látható – és mindent elmond az új irányvonalról, hogy az újra „unatkozó” Wakeman mellett a szellemi vezér Anderson is távozik, és helyüket a Buggles tagjai, Geoff Downes billentyűs és Trevor Horn énekes vették át. Horn a 80-as évek egyik legsikeresebb producere lett, mások szerint pedig a műfaj sírásója. El lehet képzelni, milyen hibrid lett az 1980-as Drama.
Innentől kezdve a Yes története újjalakulások, feloszlások, egymás elleni pereskedések sorozata, csupán néhány emlékezetes felvétel maradt utánuk, mint az 1990-es Union, amikor a banda két ágát sikerült ideiglenesen egyesíteni. A dolgok odáig fajultak, hogy egy évvel korábban Anderson, Howe, Wakeman és Bruford csak saját nevükön adhattak ki albumot – igazán Yes-hez méltót! – mert Squire perre ment Andersonnal a név jogáért. Közben az 1982-ben Horn ösztönzésére összehozott Yes, amelyben Anderson, Squire és White mellett a dél-afrikai Trevor Rabin gitározott és visszatért Tony Kaye, elkészítette a 90125 című dalt, amely a legnagyobb kasszasikert hozta, és még toplistát is vezettek az újhullámos Owner Of A Lonely Heart című slágerükkel. Talán még az 1994-es Talk, rajta az Endless Dream-szvittel hoz vissza valamit a régi Yesből.
A történetnek Chris Squire halála vetett véget egyszer s mindenkorra 2016-ban. Egy évvel később a zenekar valaha volt összes tagja emlékezett az alapítóra. 2019-ben világturnéra indult a Yes, de a klasszikus korból már csak Howe és White őrzi a zászlót…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
