GNL911

Nem először fordul elő velem, hogy egy zeneberendezésem éppen akkor kerül felújításra, vagy éppen új költözik otthonunkba, amikor elkészül egy új Djabe-kiadvány. Most vadonatúj lemezjátszómat sikerült felavatnom a Táncolnak a kazlak című klasszikus lemez eredeti felvételével legújabb, félsebességű, 45-ös fordulaton pörgő tripla LP-jével.

Régóta ismert a zenekar őspilléreinek, Égerházi Attilával és Barabás Tamásnak az egyre tökéletesebb hangzás már-már megszállott keresése. Így készült el az 1998-as Witchi Tai Tónak, majd a 2001-es Update-nek „gyorsított korongja”, az LP-őrültek nagy örömére -  hiszen egyre nyilvánvalóbb, hogy a sokszor leírt vinilnél jobban semmi képes megszólalni még a digitális korszakban sem – és most ugyanilyen formátumban vehetjük kézbe a 2003-as albumot, amely a legfontosabb mérföldkövek egyike volt a Djabe életében, sokak szerint máig a legjobb, de mindenképpen az egyik legkifinomultabb és legmélyebb lemezük.

A Kazlak minden eddigi megjelenésében is egyszerre volt zenei és vizuális élmény, hiszen úgy állított emléket az alapító Édesapja, Égerházi Imre festőművésznek, hogy az ő képei által ihletett darabok mellett a mellékelt füzetben láthattuk a festményeket is. Miközben a hangzás újabb, eddig nem vagy kevésbé észlelt finomságokat árul el – például sokkal teltebbek az akusztikus gitárhangok, de az ütők is pompásan úsznak a térben, miközben a hegedű- és trombitaszólók egyszerre „elvegyülnek és kiválnak” – a képi világ is jobban érvényesül a több rétegű LP-borítók révén: mindhárom korong tasakjára és az egész kiadvány elejére egy-egy nagyméretű festményt emeltek ki. Ez különösen a harmadik lemezen izgalmas, ahol a Jégvilág című kép túloldalán láthatjuk azt a kilenc alkotást, amelyet a Művész halál közeli állapotainak hatására festett. Így még inkább teljesült az a szándék, ami Attilát vezette alig egy évvel Édesapja halála után: közös alkotás született. Égerházi Imre szívesen hallgatta a Djabét, rendszeresen festett zenéjük mellett, aztán az ihlet átfordult, mert a zenészek a képek látványát fordították le a hangok nyelvére, a színkompozíciókat, a hangulatokat hangszerelték meg. Minden darabban érezhető, hogy az akkori csapat – Attila, Tomi, Sipos András, Kovács Ferenc, Kovács Zoltán és Banai Szilárd, kiegészülve két vendéggel, Ben Castle-lel és Steve Hackett-tel – e lemez készítésekor különleges kegyelmi állapotban volt.

E sorok írásakor még csak másodszorra hallgatom az albumot, de némelyik darab, amelyről azt hittem, már mindent tudok, mint a címadó, a Téli Hortobágy, a pasztellhangú Virágcsendélet a tüzes-táncos Gyimesi hegyek, vagy a panaszos védekező Szemrehányás újabb és újabb rétegeket árul el magáról. Akár a Witchi Tai To vagy az Update esetében, a londoni Abbey Road stúdió és Miles Showell, a zseniális hangmérnök ismét jelesre vizsgázott. (És kiállta a próbát az én új cuccom is…).

Egyszerre tiszteletre méltó és megható, ahogyan Attila e „magyar és kozmopolita” művész életművét ápolja, és meggyőződésem, hogy e lemez új változatának kiadása nyomán sokan felfedezik maguknak Égerházi Imre munkásságát – talán jó lenne ismét egy nagy kiállítás műveiből (lehet, hogy nyitott kapukat döngetek). És visszahozza nekünk Sipit is, aki e lemez megjelenése után 4 évvel távozott egy másik dimenzióba. A festőművész és az ütős-énekes-színész sorsa abban is közös, hogy mindketten váratlanul, alkotó erejük teljében hagyták félbe földi dolgaikat.

Éppen ezért szép gondolat volt, hogy a 3. LP második oldalára egy részlet került fel a 2007-es Sipi-emlékkoncertről. (Vigyázat: itt vissza kell kapcsolni 33-as fordulatszámra). A Kazlakat és a koncertet Hackett személye is összeköti, hiszen az angol gitáros először ezen a stúdiólemezen közreműködött, és Sipi halálhírére azonnal vállalta a fellépést a koncerten. Steve és a Djabe azóta is elválaszthatatlanok egymástól, számtalan közös felvétel és koncert van mögöttük, az idén nyáron újra együtt turnéznak. Július 30-án a Budapest Jazz Clubban lesz egy este két fellépésük. Talán a másodikra még akad 1-2 jegy….