Ingmar Bergman Szenvedély című filmjének utolsó mondata jutott eszembe többször is Tóth Krisztina új prózakötetét olvasva: „Ezúttal Andreas Winkelmannak hívták”. Hiszen a nagy rendező ebben a filmben (is) olyan történetet mesélt el, amely bárhol, bármikor, bárkivel megtörténhet. A név, a helyszín, az idő nem fontos.
A helyzetek, az emberi reagálások, a kimondott és az elhallgatott válaszok annál inkább.
Mintha Tóth Krisztina azt üzenné a Fehér farkas figuráival: ma nekik, holnap neked. Beszállsz egy liftbe, találkozol egy síró nővel, és nem tudsz vele mit kezdeni, mert semmit nem tudsz róla, nem is érdekelt eddig, de ugyanúgy ő is rád találhat számára rejtélyes zokogás közben. Keresheted azt a helyet, ahol végre otthon és biztonságban érezheted magad, és nem jössz rá, hogy mindig ugyanoda térsz vissza. Megadóan őrlődsz két embernek mondott lény között, akik úgy használnak, mint egy állatot, de csak egy igazi vadállattal beszéltek közös nyelvet. Szembesíteni próbálod legjobb barátnődet, hogy álomvilágban él, és ezért te leszel az áruló. Tárgyak, amelyek elviselhetetlen halált, vagy egy képzelten szép múlt romba döntését jelentik. Amikor több évtizedes tanítás után a másik emberre való odafigyelés tantárgyában buksz meg. Versenyt futsz az elmúlással, és diadalittas érzés tölt el azokkal szemben, akiknél néhány hónappal többre számíthatsz.
A Fehér farkas alig több mint 120 oldal, mégis óva intenék mindenkit attól, hogy egyhuzamban olvassa el. Hagyjon időt minden írás megérlelődésére, felfedezésére. Mert Tóth Krisztina mesterien bánik nemcsak a szavakkal, hanem a dramaturgiával is. Nem bíbelődik felesleges részletekkel, hőseiről apránként tudjuk meg a történet szempontjából legfontosabb dolgokat, amelyek nemegyszer teljesen felborítják mindazt, amit addig hittünk, elképzeltünk róluk. Ugyanakkor az írónő nem teszi meg azt a szívességet az olvasónak, hogy könnyű megoldást keres, nincsen fellélegzés, nincsen megnyugvás, csupán a kérdés: te mit tennél, te mit tettél?
És ha filmes párhuzammal kezdtem, újra o mozihoz kell visszatérnem Krisztina írásai kapcsán. Gyakran érzem úgy – főleg amerikai filmeknél – hogy tönkreteszik a történetet azzal, hogy lezárják, happy vagy unhappy end, mindegy, zenekar fortissimo, kép nagytotál. Pedig ha levágnák az utolsó néhány jelenetet, sokkal többet mondanának és a nézőt is megszólítanák, gondolkodásra, együttérzésre, önvizsgálatra késztetnék. Ami senkinek sem árt.
A Fehér farkas ilyen „rövidfilmek” sorozata, akkor is, ha többségük még csak az olvasó lecsukott szeme mögött pereg.
(Tóth Krisztina: Fehér farkas. Magvető Kiadó, 2019)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
