GNL911

Ügyvéd barátom erőnek erejével valami ünnepi ebédet akar összehozni a tiszteletemre egy megközelíthetetlen steakhouse-ban és nem érti meg, hogy egyrészt nincs mit ünnepelni, másrészt pedig éppen vegetárius korszakomat élem, és nem eszem steaket. Éppen ezért azt a kifogást találom, hogy egy bölcsödébe hívtak, ahol csoportos szobatisztasági foglalkozást kell tartanom kisfiúknak. Ennek része, hogy ha a kicsiknek nem sikerül a produkció, nekem kell feltakarítani utánuk. Ügyvéd barátom azonban makacsul kitart elképzelése mellett, és csak néhány órás haladékot kapok tőle úgy, hogy még a pontos címet sem adja meg.

Csakhogy a nevezett bölcsőde tényleg hív, de nem szobatisztasági foglalkozást tartani, hanem eleve takarítani, mert a takarítónőjük egyik napról a másikra külföldre távozott. A munkát azonban csak félig tudom elvégezni, mert meghívóm folyamatosan zaklat telefonon, így egy idő után kénytelen vagyok elindulni. A címét még mindig nem tudom, a hely pontos nevét sem, tehát még a telefonomban sem tudok tájékozódni. Kiállok a város legforgalmasabb útjának kereszteződésébe, leintek egy taxit, amelynek elől mindkét oldalon van egy-egy kormánya, egy-egy sofőrje, de mindkét sofőrnek hiányzik mindkét keze. Mégis biztatnak, hogy szálljak be, mert nincs az a vendéglátóipari egység, ahová ne találnának oda.

Szerencsémre a hátam mögött rám dudál valaki. Parányi énekesnő barátnőm nevet rám óriási szemüvege mögül, beinvitál a kocsijába és felkér, hogy legyek annak a jótékonysági estjének a házigazdája,  amelyet magányos emberek számára alapított szeretetotthona javára tart. Szabadkozom, hogy izzadt, koszos vagyok, az öltözékem sem illene oda, nem baj, mondja, majd út közben megállunk, megfürdöm, vesz nekem egy elegáns ruhát. Majd amikor látja értetlenségemet, egy váratlan mozdulattal megcsókol. Első megdöbbenésem után emlékeztetem arra, hogy sok-sok évvel ezelőtt, amikor ugyanígy tettem, megszidott. „Akkor most 1-1” – nevet rám, és beletapos a gázba…

2.

Tiltott röplap-terjesztésért és álhírek közzétételért börtönbüntetésre ítélnek, a pontos időtartamot azonban nem közlik. Egy kollégiumi szobát jelölnek ki nekem, egyetlen bőröndöt vihetek oda, de semmilyen kommunikációs eszköz nem lehet nálam. Nem baj, gondolom, legalább kipihenem magam. Aztán hamarosan rájövök, hogy akkor megyek a házon belül és oda, amikor és ahová akarok, csupán egy szovjet típusú gyezsurnaja és egy magyar WC-s néni keveréke vigyáz rám. Egy idő után már odáig merészkedem, hogy kinézek a kollégium nagyterme felé, és azt látom, hogy az egészet, a falaktól a székekig mindent bevontak ezüstös alufóliával és kékes fénnyel világították be. Kiderül, hogy éppen azt a nagy embert várják ide, akiről az álhírt közzétettem. Úgy döntök, hogy elbújok a nézőközönség soraiban, úgysem vesz észre senki. Amikor azonban visszajutok a cellának kinevezett szobába, már hűlt helye van az őrzőmnek, és hallom, hogy biztonsági okokból lemondták a nagy ember látogatását.

3.

Egy kisváros utcáin sétálok, és tudom, hogy meg fognak ölni valakit, de nem tudom, kit és azt sem, hogy hogyan. Teljesen kihaltak az utcák, aztán feltűnik egy fiatal nő, lehet, hogy ő lesz az áldozat. Egyik pillanatról a másikra benépesedik a tér, minden irányból érkeznek emberek, de amilyen gyorsan jönnek, olyan hirtelen el is tűnnek. A fiatal nőt sem látom már. Ahogy közeledem ahhoz a helyhez, ahol őt utoljára láttam, egy nagy sötét foltot látok, és nem tudom eldönteni, hogy vér-e vagy csupán árnyék…