GNL911

„Önmagadba nézz, ott a végtelen” – mondta Visnu Szávitrinak.

„A véletlen Isten álruhában” – mondta az afrikai asszony a Franciaországba elszármazott színésznek.

Vespasianus császár halála után 1940 évvel budapesti metróellenőrként reinkarnálódott a Nyugati téri megállóban. És ugyanolyan keserves arcot vágott, mint a róla készült egykori szobrokon. Suetonius szerint kortársainak is mindig az volt az érzése, mintha szorulása lenne.

Ismét megnéztük Életemmel Bergman A hetedik pecsét című filmjét, amely egyik első közös filmélményünk volt szerelmünk hajnalán, mert része volt az én világomba való beavatásának. Ennyi év után is remekmű az odaát megoldhatatlan rejtélyeiről, az istenkeresésről, amelyet nem a szeretet, hanem a félelem indít el, az ember örök bűnbakkereséséről, és az élet ártatlan szeretetéről. Vajon véletlen-e, hogy éppen e nap reggelén mondta Életem, megelégelve az elmúlt hetekben rajtam úrrá lett depressziós hangulatokat, hogy úgy éljünk meg minden napot, mintha az utolsó lenne? Ezt a mondatod egyébként először Jim Morrisontól hallottam, és egy időben, amikor életveszélyesen éltem, szerettem is hangoztatni. És éppen erre az estére tűzték műsorra A hetedik pecsétet. Új szinkronnal játszották, és érthetetlen módon kimaradt belőle a film tán legfontosabb mondata: „A kérdések sokszor fontosabbak, mint a válaszok.” Aztán az is feltűnt, hogy a végső haláltánc-jelenetben csak heten vannak a Halállal együtt a dombon, pedig – miután a halált játszó komédiás is csatlakozik hozzájuk, lanttal a kezében – nyolcan kellene, hogy legyenek. Ki maradhatott ki a kastélybeliek közül? Az biztos, hogy nőalak. Talán a lovag felesége, aki felolvassa a Jelenések Könyvét? Vagy talán a néma lány, aki ekkor szólal meg először és csak annyit mond: „Bevégeztetett?.

A közüzemek egyre vastagabb borítékokat küldenek, egyre több felesleges papírral – még szerencse, hogy többnyire az egyik felük üres, így reciklálhatók – és közben még mindig nyomják a rezsicsökkentés fedőnevű parasztvakítást. Holott én folyamatosan úgy érzem, hogy a rezsi (is) növekszik, mint minden másnak az ára…

Egy brüsszeli illetőségű, Monika nevezetű hölgy jóváhagyta 850 ezer dolláros alapfizetésemet. Kár, hogy ilyen nevűt nem ismerek Brüsszelben, ahol különben is euró-elszámolás van…

Március 6-ra virradóra dörgéssel, villámlással jött egy vihar, én pedig úgy éreztem, mintha földrengés mozgatná ágyunkat. Pedig erre az évre nem jövendöltek végítéletet.

Aszongya OV: „Nagyanyám arra tanított, hogy a megpróbáltatásokban legyek alázatos.” Az enyém meg arra tanított, hogy hazug embert előbb utolérik, mint a sánta kutyát…

Azzal meg végképp nem tudok mint kezdeni, hogy nem tehet mást, minthogy a a jóisten kezébe teszi magát. Vagy megváltónak képzeli magát – lásd még Lukács 23:46 – vagy pedig pusztán összeszarta magát…

„Ne motyogj itt a fülembe, idegesítesz” – morran rám egy zavart tekintetű fickó a drogériában. Észre sem vettem, a polcot tanulmányoztam, egy vitamint kerestem, és valóban félhangosan olvastam, amit láttam. Most akkor melyikünk az elmebeteg?

Láttunk egy új magyar filmet, amelynek főszereplője egy fiatal nő, aki gond nélkül tönkre teszi mások életét, miközben mindent ráfog invaziv anyjára. Jól ismerjük mindkét típust, méghozzá egészen közelről, de aki valóban ki akar törni egy ilyen kapcsolatból, az képes rá. Ha nem akar, akkor megvan az ürügye egész életre, hogy miért ilyen és miért rontja el a saját életét is.

Gyűlölöm a személyi kultuszt, akár ÖKU-ról, akár CR7-ről van is szó. És még inkább azokat, akik istenként tisztelik őket, mert nélkülük nem létezhetnének. Az igazi nagy emberek szerények, mert tisztában vannak múlandóságukkal, és távol tartják magukat mind az ájult hívektől, mind pedig a hízelgőktől, mert tudják: attól a perctől, hogy kezd leáldozni csillagjuk, többé nem számíthatnak rájuk.

Fülembe forró ólmot öntsetek – fohászkodott Ady. Én meg azt kérem, hogy bocsássanak sötétséget szememre, hogy ne lássak egy kollektív krónikus zöldhályogban szenvedő országot.

„Nem lehet két hazád” – mennydörögte ismét felé Hobo. De mi van, akkor, ha a hazádnak nem kellesz, egy másik pedig befogadna, miközben lelkedben mégis odatartozol, ahol születtél? Lehet, hogy a földi hazánkra is vonatkozik az, amit a Názáreti Isten Országára mondott? (Lukács 17:21).

Március 15-én a Clark Ádám téren fekete fiatalemberek osztogatták a Várba hívó programokat. A Mátyás templom előtt kínai apa tologatta gyerekét, mindketten kokárdát viseltek.

ÖKU már megint a keresztény értékeket félti Európában. Ha legalább egyet tudna mondani, amit ő be is tart közülük. Na ja, mondani biztosan tud…

„Minden gyűjtő mögött ott lapul egy mániákus” – hangzik el egy francia filmben. Vajon bennem is ott lappang? Igaz, már leálltam mind a lemez, mind a könyvgyűjtéssel – bár ez utóbbi kollekciót még néha-néha gyarapítom – de az sosem fordult meg a fejemben, hogy megszabaduljak attól, amit évtizedek alatt sikerült összeszednem.

 „Európa kulturális összeszövődése azért is szükséges, hogy egymás szemébe nézve tudjunk visszamenőleg szégyenkezni bűneinkért, és hogy semmiféle erőszakos mitológia ne kerülhessen felülre” – írja Konrád György.

Amikor Édesanyám egyszer kiskoromban azzal akart büntetni, hogy elveszi az egyik kedvenc játékomat, én úgy reagáltam le a szankciót, hogy közöltem vele: odaadom neki ezt a játékot, mert nekem nem kell. Mégsem lett belőlem sem jogász, sem politikus…

Győzelemmel felérő vereség – régi bevált eufemizmus, amely ismét feltámadóban van, mint oly sok minden a régi, kevésbé szép időkből. Ilyen megközelítésből fociválogatottunk legyőzte idegenben Szlovákiát, pártkormányunk pedig, ahogyan ezt az ingyenes helyi lap címoldalán hozta, győzött Brüsszelben.

Láttunk egy, szovjet szerzők írásából a 80-as években készült magyar tv-filmet, amelyben földön kívüliek meg akarják óvni az emberiséget attól, hogy elszabaduljon a tudás, és ezzel a vesztünket okozzák. Pedig a tudás legfeljebb bizonyos hatalmak végét jelentheti, ahogyan ezt már a középkor óta tudjuk. Az ostobaság elszabadulása ellen azonban még az UFO-k sem védhetnek meg bennünket…

Amikor bemegy a próbaterembe és zenélni kezd a régi cimborákkal, nem érzi, hogy hamarosan 70 éves lesz – mondta nekem a remek formában lévő öreg rocker. Tudom, miről beszél: ha riportra, interjúra megyek, ma is úgy érzem magam, mintha most kezdtem volna a pályámat….

A hónap utolsó napjaiban a FB emlékeztetett egy ismerősöm születésnapjára, aki már egy éve halott. Nem az első, nem is az utolsó. Ez napjaink örökkévalósága?