Egy hatalmasra nyílt maszkszerű száj: ez látható annak az albumnak a borítóján, amely 1969. október 10-én jelent meg, és amelyet még a pályatársak is remekműnek neveztek. Ez volt az In The Court of The Crimson King.
A progresszív rock (?) egyik pillérének alig huszonéves zenészei, ahogyan a műfajban sokan mások is, az ismeretlenségből jöttek, de nem lehetett elmenni mellettük még abban az új hangokkal, merész kísérletekkel teli korszakban sem, amely meghatározta az igényes, a zene határait feszegető irányzat következő évtizedét. A Crimson debütáló albumában a rock, a jazz, a folk, sőt, bizonyos kortárs kamarazenei elemek is vegyültek, amelyek aztán később az együttes védjegyévé váltak. A lemezen Fripp mellett Greg Lake énekelt és basszusgitározott, Ian McDonald fuvolázott, szaxofonozott és a nagyzenekari hangzást biztosító mellotronon játszott, Michel Giles dobolt, a szövegeket pedig egy különös világlátású költő, Pete Sinfield írta. Ő egyben a zenekar névadója is.
„Valami olyasmire gondoltam, ami erőt fejezi. A King Crimson arrogáns név, és tisztázzuk egyszer s mindenkorra: nem utal, sem a sátánra, semmi okult dologra. A sci-fi-ből kölcsönöztem.” – oszlatta szét a tévhiteket Sinfield, aki szerint a kiválasztásban szerepet játszott az alliteráció is.
A King Crimson együttes 1969 január 22-án jött létre hivatalosan egy próbán, amelyet a Fulham Café szuterénjében tartottak. A gondolat, a művészet, a zene e termékeny pillanatában Robert Fripp és társai arra voltak hivatottak, hogy átalakítsák a kortárs zene fogalmát.
A nagy áttörést a Rolling Stones 1969. június 5-i Hyde Park-i koncertjén való részvételük jelentette. Az olyan tekintélyes szaklapok, mint a Melody Maker vagy a The Listener méltatták, de még a Guardian is méltatta tudásukat. „A zene nagy része közömbös volt, kivéve egy szenzációs, King Crimson nevű bandáét” – írta ez utóbbi. Abban az időben minden vasárnap este a Marquee Clubban léptek fel. Egy pályatárs, Morgan Fisher, a Mott The Hoople együttes billentyűse, így írt élményéről: „A Marquee szerény méretű, sötét, nedves, fülledt klub volt, de a Crimson átváltoztatta a zene hatalmas templomává.”
Az In The Court of The Crimson King egyike volt azoknak az első albumoknak, amelynek a borítóján nem volt rajta sem a címe, sem az előadó neve, csak ez a félelmetes arc. A zenekar egykori menedzsere, a három éve elhunyt David Enthoven írta róla, hogy minden bizonnyal sokan éppen ezért vették meg a lemezt, mert lenyűgözte őket ez a titokzatosság. A lényeg persze a zene volt: az ökölcsapás-szerű nyitány, a 21st. Century Schizoid Man, amelyet a zenekar azóta is műsoron tart, a lírai I Talk To The Wind, a himnikus Epitaph, az avantgárddal kacérkodő Moonchild, és végül a fenséges hatású, mégis nyomasztó címadó dal.
<iframe width="677" height="381" src="https://www.youtube.com/embed/PyqIKETX5gU" frameborder="0" allow="accelerometer; autoplay; encrypted-media; gyroscope; picture-in-picture" allowfullscreen></iframe>
Mindezt áthatották Fripp különös, hol erőszakos, hol szinte rejtőzködő gitárszólói, és megjelentek azok a csak rá jellemző torzítások, amelyek később „frippertronics” néven kerültek a köztudatba.
Mivel a King Crimson esetében semmi sem úgy működik, mint más zenekar esetében, ebben az ötven évben volt számtalan átalakulás, voltak több éves hallgatások, visszavonulások. Sosem voltak a színen csak azért, hogy mutassák: léteznek. Ezt Robert Fripp, az alapító, zeneszerző, gitáros így fogalmazta meg a maga sajátos stílusában: „Amikor megjelenik az a zene, amelyet csak a King Crimson tud eljátszani, előbb-utóbb feltűnik a King Crimson és eljátssza.” Így volt ez 2014-ben, miután hat évvel korábban a Financial Times-ban tette közzé a zenekar feloszlásáról szóló hírt az alapító. Azóta megszakítás nélkül turnéznak.
<iframe width="508" height="381" src="https://www.youtube.com/embed/lrsW--Sh7YE" frameborder="0" allow="accelerometer; autoplay; encrypted-media; gyroscope; picture-in-picture" allowfullscreen></iframe>
A Crimson jellemzője, hogy állandó mozgásban van, abszolút újító, és sohasem pihen a babérjain. Árad belőle az energia, az életerő, amelyből egy eredeti, senkihez sem hasonlító hangzás születik. Fripp mindig rendkívül képzett zenészekkel vette körül magát, akikkel a kohézió igen magas fokát érték el, függetlenül attól, hogy éppen négyen, hatan vagy nyolcan alkották a zenekart. Olyan muzsikusok fordultak meg nála, mint a nagyszerű énekes-basszusgitáros John Wetton, minden idők egyik legsokoldalúbb dobosa, Bill Bruford, Adrian Belew gitáros, aki mindenütt megfordult Frank Zappától a Talking Heads-ig, vagy a jazz-rock basszusgitár nagymestere, Tony Levin. Bár már eddig is jó néhány mérföldkő-albumot jelentettek meg – az első mellett nem hiányozhat egyetlen gyűjteményből a barokkosan burjánzó Islands (1971), a Lark’s Tongues In Aspics (1973), amelynek fő motívumát „ellopták” az Emanuelle című híres erotikus filmez, a rock és a szeriális zene tökéletes nászát megteremtő Red (1974), de az 1982-ben megjelent minimalista Discipline vagy az 1995-ös THRAK sem, amelyben egy „dupla trió” formáció játszott (ez a Crimson járt először Magyarországon 1996-ban) – könnyen lehet, hogy Robert Fripp és udvartartása még nem mondta ki az utolsó szót…
<iframe width="677" height="381" src="https://www.youtube.com/embed/3028oDEKZo4" frameborder="0" allow="accelerometer; autoplay; encrypted-media; gyroscope; picture-in-picture" allowfullscreen></iframe>
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.