GNL911

Január 1-én hajnalban valakik tojásokkal dobálták meg a ház bejárati ajtaját. Kicsit eltévesztették a házszámot, miként a tojások frissességi állagát is.

Ugyancsak január 1-én hajnalban láttunk először ablakunkból tűzijáték-kilövő helyet. Alig 50 méterre tőlünk, a párhuzamos utca járdáját használta fel erre több mint fél órára egy jókedvű fiatal társaság.

A Margitszigeten sétálva láttunk vetési és dolmányos varjakat, galambokat és csókákat együtt csipegetni a földből. Vajon mi emberek miért nem tudunk ennyire toleránsak lenni? – kérdezte Életem.

Lassan már nincsen egyetlen hely és pillanat sem, hogy ne kúszna be az életünkbe a rohadt politika. Már egy családi újév-köszöntéstől, vagy egy wellness gőzkabinjában sem lehet biztonságban az ember…

Ferenc pápa első idei audenciáján (már nem először9 kijelentette: jobb ateistaként élni, mint templomba járni és másokat gyűlölni…

„18 évvel később is el lehet adni néhány címlapot Zámbó Jimmy-vel” – hüledezem az újságosnál. „Igen, úgy látszik, nincs más téma. Pedig lehetne írni például a szegénységről”- hangzik a felelet.

„Akkor most belépünk a szakszervezetbe. Sosem lehet tudni” – állapodott meg kedvenc szupermarketem két fiatal dolgozója pultpakolás közben.

Jó nevű író, és könyvkiadó szólítja fel a FB-on a lázongókat, hogy nem a kormányzó pártot mocskolják, hanem annak vezetőjét és alvezéreit. Mert e pártra szüksége van az országnak, csak nélkülük – mondja. Remek: a fejeseket elzavarjuk, a párt marad, átalakul, vagy osztódással szaporodik, aztán megint úgy járunk, mint harmincéve, a rendszerváltásnak mondott felfordulás idején.

Vajon miért nem bíztak a Vígszínházban William Shakespeare-ben? Miért kellett átírni, aktualizálni a Hamletet, és csak mutatóba meghagyni néhány híres idézetet, részletet, mikor az eredetiben minden benne van, a hatalomvágytól a „hivatal packázásaiig”, az udvaroncok szolgalelkűségétől, a köpönyegforgatástól az ellenfelekkel való gátlástalan leszámolásokig? A sortüzekkel tarkított esküvő, kicsit Macskajajra véve, még oké, sőt, belefér Fortinbras női megtestesülése is, mintha azt mondaná, hogy lám, a férfiak csak ölni tudják egymást, majd mi nők rendet teszünk, de miért kellett szánkba rágni a mondanivalót József Attilával – valamennyien kitörő tapssal köszöntöttük a Levegőt! előadását – és vajon mit jelképeztek az össze-vissza hajigált teniszlabdák?

Nem először fordul elő velem, hogy biztosan emlékszem egy évekkel ezelőtt megírt cikkemre, aztán rájövök, hogy azt a cikket mégsem írtam meg, miután feltúrom archívumomat, amelyben – rendkívül hiú ember lévén – őrzöm valamennyi valamire való írásomat. Lehet, hogy sokszor meg akartam írni valamit, aztán mégsem lett belőle semmi?

Tudják, mi a legnagyobb magyar „fake news”? Hogy fék vagy a nyúzókon.

Láttunk egy filmet egy öregemberről, aki szakít hippi múltjával, és saját útját járó lányával, minden keserűségét olajligetébe és az alkoholba fojtja. Végül unokái vezetik vissza őt a szeretetbe. Szép, emberi film, amely kicsit mégis elszomorított, mert az ilyen sorsok láttán mindig eszembe jutnak saját tévútjaim: nem maradtam-e túlságosan benne egy olyan múltban, ami ma már nem létezik? Mit vettem el szeretteimtől rossz döntéseimmel, és lehet-e, szabad-e bármit is szándékosan jóvá tenni? Eljön ez a pillanat, amikor már nevetségessé válunk, ha elővesszük a régi hangszereket, vagy megpróbálunk léggitározni?

Úgy megvédték a nyugdíjasokat, hogy visszatartották a nyugdíjukat. Bezzeg, ha én visszatartanám az adó- és járulékbefizetéseimet, a mákosok egyből sipítoznának és úgy bírságolnának navilag, hogy a fal adná a másikat…

Környékünk utolsó működő utcai telefonfülkéjéből hajléktalan szállás lett.

Húsz fokos hőmérséklet-emelkedést jósolt a meteorológia, ehhez képest farkasordító hideg van, és esik a hó. Én pedig még mindig azok közé tartozom, akik inkább a saját szemüknek hisznek.

„Az én váram az én házam, a tudatlanság hatalom” – jelentette ki a Nagyúr, miután elszakította tudásunk köldökzsinórját a nagyvilágtól.

A „barbár” szó eredetileg „idegent” jelentett az ókori görögöknél. Felettünk őshonosnak mondottak rendelkeznek.

A tespedő, langy melegben tapsikolnak a büdösbogarak.

Amikor újkorában láttam a Moszkva tér című filmet, nagyon tetszett. Most, közel 20 után újra megnéztem, és már nem tetszett. Talán azért is, mert eszembe jutott az én 1989-em, ami az egyik legpocsékabb évem volt. Igaz, hogy abban az évben már kezdtem elismert újságíró lenni, megjelent a 3. és a 4. könyvem, de a magánéletem romokban volt, már erősen piáltam. Közben munkahelyemen elindult az új idő szélirányába való beállás, amitől kifordult a gyomrom, és egyáltalán nem voltam meggyőződve arról, hogy ez az egész „rendszerváltás” jó-e nekünk. Egykor én is néztem félszemmel azt a bizonyos újratemetést a tv-ben, és az egyik szónok nagyon nem tetszett, bár nem tudtam volna megmondani, hogy miért. A film most nekem csupán elkényeztetett úri és kádergyerekek bulizó útkeresése volt,  akik minden viszontagság ellenére végül csaknem mind megtalálták a helyüket, és egyik sem végezte a Moszkva téri emberpiacon…

Mostanában álmaimban nemcsak a személyek, a helyszínek és a történetek keverednek össze, hanem az idősíkok is, egymáshoz nem illő módon…

Egy embert gyakran ítélünk meg az első találkozás nyomán. Halálakor pedig az utolsó cselekedetek nyomnak a legtöbbet a latba. Közszereplőnél különösen. Ilyenkor inkább nem mondunk semmit, és jó tetteit is elfelejtjük, nehogy kilógjunk a kórusból.

Hetek óta álmatlanságban szenvedek, de minden szindbádi érzés nélkül. Lehet, hogy azért kell virrasztanom, hogy nem maradjak le semmiről, hogy szűkebb az időm, mint gondolom? Én azonban inkább abban bízom, hogy ez csupán a globális klímaváltozás, valamint az öregedés egyik biztos jele.

Hatvankét évesen gyűjtöttem be életem első bronchitisét. Doktorom ez alkalomból kitüntetett életem első intravénás injekciójával. „Írjak táppénz-papírt?” – kérdezte, miközben 18 éven felülieknek való pillantást vetett az asszisztensnőre. „Kösz nem, saját vállalkozásom van” – feleltem. „Nagyszerű – így a doki – akkor legalább nem rúgathatod ki magadat…”

Olvasom, hogy elmarad a március 15-re tervezett „békemenet”. Lehet, hogy átképzik őket rohamosztagosoknak? Bár aggodalomra semmi ok: Godot előbb érkezik meg, minthogy kitörjön az általános sztrájk.

Láttunk egy falat, amelyről egy arc és sok-sok szem szegezi ránk a tekintetét. Próbáltam felkutatni az alkotóját, de nem sikerült. Lehet, hogy egy égi jel a végítélet előtt, amikor mindenkinek szembe kell néznie önmagával?

Mókus lett a postásunk. Leveleim mellett találtam egy szem mogyorót, amelyben benne volt a foga nyoma is.

Megalakult a bizottság, amely majd megmondja nekünk, hogyan emlékezzünk az 1989-90-es rendszerváltásra. Én inkább elindulnék az utcán és – tényleg – találomra megszólítanék embereket, hogyan emlékeznek. Az „oral history”-ban még mindig jobban bíznék, minden szubjektivitása ellenére.

Láttam egy öregasszonyt a buszon, aki, amikor elhaladtunk a Duna-parton a zsinagóga előtt, keresztet vetett.