Mary Shelley 1817-ben jelentette meg Frankenstein című regényét. 1931-ben James Whale készített belőle először híressé vált filmet, Boris Karloff-fal a főszerepben, amely a színész védjegye lett. Az első adaptáció azonban már 1910-ben megszületett. Searle Dawley rendezte az Edison cég számára. A 13 perces némafilm a regény szabad adaptációjaként került forgalomba.
Az eredeti film negatívját az amerikai Kongresszusi Könyvtár vásárolta meg 2014-ben más filmekkel együtt, de csak egy évvel később jöttek rá az archivisták, hogy milyen ritkaság birtokába jutottak.
A tulajdonos a előzőleg Alois Dettlaff wisconsini polgár volt, aki még az 50-es években vásárolta meg a film, de csak akkor szerzett tudomást az értékéről, amikor az Amerikai Filmintézet 1980-ban felvette a 10 legjobban keresett elveszett film listájára. Dettlaff attól kezdve körbevitte a filmet a világ különböző fesztiváljaira. Különös figura volt, hosszú fehér szakállával gyakran jelent meg úgy, mint az Idő Atyja, tógában, kezében sarlóval és homokórával. Senkit sem engedett a film közelébe. 1988-ban Robert Wise-nak, az amerikai filmakadémia igazgatójának sem sikerült őt rávennie, hogy adja oda a negatívot restaurálásra és megőrzésre. DVD-kópiákat azonban készített eladásra.
Dettlaff 2005-ben meghalt és a Kongresszusi Könyvtár illetékesei kilenc évvel később végre hozzáférhettek gyűjteményéhez. A restaurálás megkezdésekor kiderült, hogy hiányoznak egyes feliratok, szerencsére az Edison New Jersey-i archívumában volt egy kópia, amelyből beletették ezeket az eredeti filmbe. Donald Sosint, a némafilmek jeles komponistáját kérték fel a filmzenéhez.
A némafilmben szereplő szörny nem olyan, mint Whale filmjében, de a Karloff megjelenítette Lény is különbözik a Shelley által leírt figurától. „Sárga bőre alig tudta eltakarni az alatta lévő izmok és erek szövevényét. Dús, fénylő, fekete haja volt, fogai gyöngyfehérek. De mindez szörnyű ellentétben volt vizenyős szemeivel, olyan színűek voltak, mint a tejfehér szemgödrök, amelyekbe belemélyedtek”.
Az első filmbeli Lény egy nagy fazékban születik, amelybe Frankenstein doktor különböző alkotó elemeket rakott abban a reményben, hogy megalkotja „a legtökéletesebb emberi lényt, amit a világ valaha ismert.” Helyette azonban egy szörny jön a világra. Először csak egy csontvázszerűséget látunk, aztán egyre vastagodik, végül kialakul a lény, aki inkább tűnik állatnak, mint embernek. Magas homlokát dús, göndör haj takarja, válla, keze, lába aránytalanul nagy, és amikor meglátja magát a tükörben, annyira megrémül és szégyenkezik, hogy elmenekül.
Az elmúlt 200 évben Mary Shelley regényét sokféleképpen értékelték. Tartották a Szörnyet modern Prométheusznak, a rabszolgaság, a proletariátus, sőt, az elvetélt anyaság szimbólumának is. Napjaink emberi génmódosítási kísérletei újabb értelmezést adhatnak neki. Igaz, hogy mozinézők millióinak már nem annyira Boris Karloff jut eszébe a Lényről, hanem inkább Peter Boyle Mel Brooks szenzációs paródiájából, aki a film végén lelket cserél az ifjú Frankenstein doktorral. A legújabb tudományos felelőtlenségek láttán ez az egész nem is olyan vicces…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
