GNL911

Egy romos házba érkezik egy ember, és bebocsátást kér. Politikai menekültnek mondja magát, akit egy dél-amerikai országból üldöztek el. Találkoztam már sok sorstársával úgy negyven évvel ezelőtt. Hóna alatt egy hatalmas hengert cipel, belepillantok, és utcai tüntetésekre való nagy méretű transzparenseket rejt, spanyolul, németül és magyarul.

Ágyúlövéseket hallunk, és a menekült gyorsan kinyit egy csatornát, ahol elrejti a hengert. „Ennek feneketlen mélysége van, lehet, hogy a vége a Föld másik oldalán lyukad ki” – mondja.

Felnézek és felette egy több száz éves őrtornyot látok, amelyen egy alagút vezet keresztül, de a végét annak sem lehet látni. „Valahol a Berlini falon túlra vezet, de lehet, hogy egyenesen a Siratófalhoz” – mondja egy katona, és elhiszem neki, azon sem akadok ki, hogy a kettő két egymással ellentétes irányban van.

Apámmal sakkozunk, egy viaszos vászon terítőre rakunk ki üveg figurákat, és az egészet az ölünkbe tesszük, egymáshoz egészen közel ülve. Persze állandóan leborul, így aztán mégiscsak elővesszük az 53 éve használt kedvenc sakktáblánkat.

Közben az ágyúlövések egyre közelebb jönnek. Talán el kellene bújnunk valamerre a háború elől – mondom Apámnak, aki nem reagál, Anyám pedig odasúgja, hogy ne emlegessem Apámnak a háborút, mert előtörnek gyerekkori emlékei.

De a háború kikerülhetetlen. Egy velünk szembeni lakóházba csapódik be egy hófehér repülőgép, rajta magyar zászlóval, de nem gyullad ki, csak megáll az épületben. Alig egy perccel később egy másik gép is becsapódik, néhány méterrel mellette, ahonnan sértetlenül kiszáll egy pilótanő, akin sisakon kívül semmi ruha nincs és a másik pilóta segítségére siet.