Életem egyik szellemi pillére 12 éves korom óta John Lennon. Ösztönösen választottam ki az akkor megismert és egy életre megszeretett Beatles-ből. Tetszett a hangja, a szemüvege, hamar rájöttem, hogy mindig mást csinál, mint amit elvárnak tőle. Aztán amikor mélyebben megismertem, megértettem a szövegeit, lenyűgöztek képei, merész képzettársításai, és nagyon megfogott, ahogyan a lírát és a nyers rock-ot tudta egyesíteni egy-egy dalában. Mert kockáztatni, és egy-egy kudarc, ledorongoló kritika sem tántorította el.
Van abban is valami jelzés értékű, hogy amíg társait leginkább keresztnevükön – George, Paul, Ringo – emlegették, ő inkább „Lennon” volt.
Szerettem volna mindig olyan tehetséges és szabad lenni, mint ő. Lenyűgözött a lázadása és a vérlázító békeszeretete, nyitottsága és kíváncsisága. Egymagában megtestesítette számomra 68 szellemét. Szerettem volna, ha sokan szeretnek és sokan hallgatnak rám, mint őrá, az sem bántott volna, ha sok ellenségem lesz emiatt. Tetszett, hogy gyűlölte a hatalmat, a hierarchiákat, az emberi életet bénító ostoba konvenciókat, az előítéleteket és amikor csak tehette, gúnyt űzött belőlük. (Máig a kedvencem a „general erection” kifejezése, amikor szavazóurnákhoz járulunk – de minek? – mindig eszembe jut). Egyszerre volt előfutára a Monty Pythonnak és a punkoknak. Hosszú ideig vártam arra, hogy én is „egy test, egy lélek legyek” egy NŐVEL, úgy, mint ő Yokóval. (Végül megtaláltuk EGYMÁST, de akkor Lennon már több mint 20 éve halott volt. És vajon véletlen volt-e, hogy szerelmünk éppen október 9-én teljesedett be, és egy évvel később, szintén október 9-én a Hit egyik nagy keresztútjánál, a Via Appia Domine Quo Vadis kápolnájában kértünk és kaptunk áldást Isteneinktől? ).
És szerettem benne azt is, hogy nem volt szent, és nem is akart annak látszani. Többször megjárta a poklokat, a mennyeket és ezek között akadtak szép, szelíd, harmonikus pillanatai. Amelyeknek nincsen szebb lenyomata, mint az a bizonyos Imagine-klip, amikor, miközben ő zongorázik és énekel, Yoko szélesre tárja fehér otthonuk ablakait. De szerettem akkor is, amikor dühös volt és elkeseredett, mint a Cold Turkey-ben, az I Don’t Wanna Be A Soldierben, vagy a Woman Is The Nigger of The Worldben, amikor rejtélyes volt, mint a Lucy-ban, a Tomorrow Never Knows-ban, és nem utolsósorban az I Am The Walrus-ban. Tizenhét évesen életemben először és utoljára zendülést robbantottam ki kollégiumunkban a Give Peace A Chance-szel, és bár nem vagyok oda túlságosan a karácsonyi dalokért, a Happy Xmas soha nem hiányozhat az ünnep hangulatából. (De mikor lesz már az a War végre Over?).
Már sokszor elmondtam és többször leírtam, hogy aznap, amikor megtudtam, hogy John Ono Lennont egy elmebeteg lelőtte, egyszer s mindenkorra véget ért a kamaszkorom. Ugyanúgy járt, mint azok, akik azzal dühítették fel ellenségeiket, hogy békével jöttek és nem akartak uralkodni. Mint Gandhi, Martin Luther King, és ama Názáreti, akinek a népszerűségével kapcsolatos kijelentését félreértették – mert félre akarták érteni. Sok nagyszerű emberrel találkoztam pályafutásom során, köztük példaképekkel is, Lennon sajnos örökre elmaradt. De legalább meg tudtam őt érinteni Yokón keresztül, halála után 13 évvel. Az az érintés azt jelentette nekem, hogy soha többé nem válunk el egymástól.
Azóta is sok mindent olvastam róla, és főleg tőle, mert a pletykák sosem érdekeltek. Interjúkat, verseket, karcolatokat, szinte lefordíthatatlan nonszenszeket. Hunter Davies, John Lennon egyik legjobb ismerője és legalaposabb kutatója leveleit és feljegyzéseit gyűjtötte sok szép fotóval és illusztrációval egybekötve, amelyből egy rendkívüli ember hétköznapjai, nem a nagyvilág elé szánt kötődései, félelmei, barátságai, örömei, és teendői világlanak ki – hol komolyan, hol érzelmesen, máskor vitriolos humorral és nem kevés öniróniával. Tisztelet a fordítónak, Bánosi Györgynek, nem lehetett könnyű dolga a lennoni szellemmel. Egy kritikai megjegyzés: a könyvben nem kevés olyan kifejezés és utalás van, amit a feltétlen Beatles- és Lennon-rajongók, vagy az angolszász kultúra mélyebb ismerői értenek, de az egyszerű földi halandó nem. Egyetlen példa: a művész életének mélypontját többször emlegetik „elveszett hétvégeként”. A Lost Weekend Billy Wilder 1945-ben készült híres filmje volt, amelyben egy alkoholista a mélyebbnél is mélyebbre süllyed, majd a szó minden értelmében kijózanodik. (Magyarországon Férfiszenvedély címen adták). Ez és az ehhez hasonlók megértek volna néhány lábjegyzetet.
Van egy levél a könyv 357-58. oldalán, amely valamennyiünkhöz szól. John és Yoko 1979-ben írta a New York Times olvasóinak, válaszul azoknak, akiknek hiányzott a művészetük a visszavonulás évei alatt. Csupán egy mondatot idézek belőle: „Emeljétek fel újból a fejeteket, nézzetek körül, és látni fogjátok, hogy az égben sétáltok, amely leereszkedett a földre.”
John Lennon a mai napon lenne 78 éves. Mi maradt itt belőle? Minden, hiszen alig 40 éve ellenére teljes életet élt, mindenbe belekóstolt, és mindenből adott, amit akart. „Egy cseresznyefa alatt nincsenek idegenek” – idézi a bevezetőben Yoko a japán haiku-költőt. Lennon-cseresznyefa alatt mind elférünk: tavasszal gyönyörködhetünk dal-virágaiban, nyáron élvezhetjük szó-gyümölcseit, ősszel pedig megértjük pimasz bölcsességét.
John Lennon levelei és feljegyzései. Szerkesztette Hunter Davies (Partvonal kiadó, 2018)
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Terézágyú 2018.10.09. 15:35:21
Ez máris egy butaság, de mindegy... :(
Göbölyös N. László 2018.10.09. 15:39:40
Terézágyú 2018.10.12. 06:05:14
És Pault hányszor emlegették McCartneyként? :)))