Apám élettörténete több évtized után sem áll össze teljesen a fejemben. Legalábbis, ami gyerekkorát és ifjúságát illeti. Ezekről mindig is keveset beszélt, bár sok mozaik azért előkerült, főleg az utolsó 10 évben. Érthető, hiszen ki akarna beszélni arról, hogy apa nélkül élte le első éveit, majd a nevelőapját munkaszolgálatra hurcolták el és ezt sem tudja, hogy hol, hogyan, mikor halt meg. A legtöbb történetet arról az időszakról meséli, amelyet a Budakeszi út 48-ban, a Sztehlo Gábor vezette Pax Gyermekotthonban és az itt létrehozott gyermekköztársaságban, a Gaudiopolisban töltött.
Amikor az idén tavasszal megjelent a Sztehlo-gyermekek voltunk című könyv, amelynek szerkesztője egykori paxos társa, Andrási Andor – vagy, ahogyan a régi barátok a mai napig nevezik – „Sicke” volt, még közelebb került hozzám ez a világ, amely nemcsak az életet jelentette a II.világháború után sok magára maradt, vagy reménytelen körülmények közé került gyerek számára, hanem olyan lelki és szellemi ajándékot is, ami a megtanulható tudás mellett visszaadta az emberbe vetett hitüket, örökre megtanította őket az egymás tiszteletének, a toleranciának nem is könnyű mesterségére, a másfajta hagyományok, nézetek, gondolkodások elfogadására, a munka becsületére, miközben visszakaphattak valamit a történelem, a háború által elrabolt gyermekkorukból is, miközben észrevétlenül is beléjük nevelődött egy életre a másik emberre irányuló figyelem, a segítő szándék érzése.
Amikor a Józsefvárosi Evangélikus Közösség templomában összegyűltek a könyvbemutatóra az egykori Sztehlo-gyermekek, a 80 feletti, szép, tartalmas életű idős emberekből sokszor még szavak nélkül is áradt az a nem múló szeretet és tisztelet, amit a Nagytiszteletű Úr iránt éreztek, amit az ő aurájából magukban megőriztek. Sajnáltam, hogy Apám nem tudott ott lenni, Életemmel mi képviseltük őt, ismertük meg egykori barátait, sőt, még első szerelmét, és aláírattuk velük a könyvet, amit magunknak vettük meg.
A könyv nyomán nemcsak a Pax-Gaudipolis világa nyílt ki még jobban számunkra, hanem egy olyan rendkívüli ember portréja rajzolódott ki, aki szó szerint vette az Evangélium igéjét: „Szeresd felebarátodat”. Az ő csodái nem misztikusak voltak, hanem a legkegyetlenebb valósággal való szembeszállásból fakadtak, és ha segíteni kellett valamin, semmi más nem vezérelte, talán el sem jutott a tudatáig, hogy ő maga is állandóan életveszélyben van. Sztehlo Gábor nem mérlegelt, nem tántorították őt el fegyverek, hatóságok, hitükre szégyent hozott egyházi feljebbvalóságok. Az ő hite túlnőtt minden valláson: a lelkiismeretből, a jócselekedetből, mint természetes állapotából táplálkozott, miközben elképesztő racionalitással és szervező készséggel tudott a szó minden értelmében otthont teremteni ezerféle világból jött gyermekeinek. Azok is hálával gondolnak rá, akik nem találták a helyüket az országban, de néha még a tengeren túlról is hazalátogattak egy-egy paxos találkozóra. Van közöttük Nobel-díjas, író, művész, diplomata, elismert kutató, de olyan is, aki „csak” becsülettel leélte életét.
A Sztehlo-gyerekek voltunk olyan könyv, amelyet mindenkinek el kellene olvasni, nem is egy fájdalmas kor felidézése miatt, hanem azért, hogy megtanuljuk: nincsen annál fontosabb kötelességünk, minthogy emberek maradjunk minden körülmények között. Soha ne legyen többé szükség ebben a sokat szenvedett országban olyan embermentőkre, mint Sztehlo Gábor, de ne feledjük: a gyűlölet, a kirekesztés, a másik ember letaposása, megalázása sehová sem vezet. És azt se feledjük, hogy a szeretet, a jóba vetett hit, ha sokakat elér, világokat változtat meg. Hagyjuk, hogy elérjen minket…
(Sztehlo-gyerekek voltunk. Szerk: Andrási Andor. Luther-kiadó, 2018)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
