GNL911

Egy „nu metalnak” titulált banda, amely a grunge-ból nőtt ki, de azért új hangokat is beleszőtt zenéjébe, miközben lemezei kifejezetten rádiók számára is emészthetők voltak. Egy banda, amelyet sokszor azzal vádoltak, hogy nem más, mint a Pearl Jam klónja, holott sokkal inkább a Metallica hatását lehetett lemérni rajta, némi R.E.M.-es beütéssel. Egy banda, amelyre rásütötték a „keresztény rock” bélyegét, holott vezetőjük többször is hangsúlyozta: egy keresztény rock-bandának térítő programja van, nekik pedig nincsen. Ez volt a Creed.

 Scott Stapp énekes és Mark Tremonti gitáros 1995-ben jöttek össze a floridai Tallahassee-ban (idejárt először egyetemre Jim Morrison), középiskolai osztálytársakként kezdtek közösen dalokat írni. Brian Marshall basszusgitáros és Scott Phillips dobos egészítette ki hamarosan a bandát, amely először a Naked Toddler (Meztelen totyogó) névre hallgatott, majd Marshall javaslatára vették fel a Creed, azaz Hit, Krédó nevet.

Kis floridai klubokban kezdtek játszani, és energikus játékuk hamar feltűnt nemcsak hallgatóságuknak, hanem a lemezipar embereinek is. Első lemezük, az 1997-es My Own Prison még egy csak egy független kiadónál jelent meg, és a floridai rádióállomások vállalták terjesztését, de a lemezt meghallotta a Sony egyik leányvállalatának embere, és szerződést kötött velük. A lemezt gyorsan, némi „kommercializálás” után újra kiadták, már a Sony védnöksége alatt, és nagy meglepetésre bejutott a Billboard-listán az első 40-be. A belőle másolt öt kislemez megtette hatását: az 1999 szeptemberében kiadott második album, a Human Clay már rögtön a lista élén debütált, tarolt a rock-rádiók listáin is, 11-szeres platinalemez lett,  és felkerült minden idők legtöbb példányben elkelt lemezek amerikai 100-as listájára is.

 Keresztény rock, vagy nem, Stappet kezdettől fogva foglalkoztatták a hittel, az Istenhez való viszonnyal kapcsolatos kérdések. Ezt tükrözték már az első lemezen is olyan dalok, mint a címadó My Own Prison, vagy a Torn. Ez az irányzat folytatódott a Human Clay-jel, amelynek már a címe is az „agyagból gyúrt” első emberre utal. A misztikus nyitányú Are You Ready? az útkereső embernek szól, akit figyelmeztet: oly kevés már a kinyitatlan ajtó. Az eredendő bűnre tett utalásokkal tarkított az altató kezdés után „ébresztőt” recsegő What If, amelynek végső kérdése: „Mi lesz, ha szavaidat bűnnek tekintik?” És ismét egy intelem: „Nem ülhetek a bölcsesség fája alatt, ha elvágod fejszéddel annak gyökereit”. A Beautiful a két lábon járó kísértést énekli meg a fémnél is fémesebben. A The Wrong Way valóságos ítélőszék egymás után záporozó kérdéseivel, (lelki szemeink csuklyás fekete alakokra vetülnek a baljós gitárhangok nyomán…) amelyekre csak egy válasz van: „Valaki tévútra vitt”. Ismerős…A Faceless Man a legösszetettebb zeneileg: keleti meditációnak is beillő gitár-„raga”, Michael Stipe-szerű, bár mélyebb hangfekvésű ének torkollik bele egy erőszakos hard-rock-ba a refrénnél.

A Never Die riffje félrevert lélekharang A With Arms Wide Open kissé bombasztikus, már-már „térítő” hangulatú dal, amelyet stílszerűen folytat hol pianóban, hol fortissimóban a Higher mennyország-képe.. A könyörgős, kapkodó lélegzetet utánzó dallamú Wash Away Those Years egy megbecstelenített lányhoz szól, hogy lépjen túl az őt ért sokkon, de a szöveg ugyanolyan közhelyes, mint az Inside Us All, a nem túl határozott eszmefuttatás a belső békéről, amely akkor is létezik, ha egyedül vagyunk. A végső dorongolást a Young Grow Old  adja meg.

 Biztosak lehetünk abban, hogy a Creed hatalmas sikere nem „rock-költészetükön” múlott, hanem mindenekelőtt erőteljes zenéjükön, amely a metálnál lágyabb, az amerikai hard-rocknál keményebb hangot ütött meg, továbbá Stapps remek hangján, amelyről azt mondták, hogy úgy szól, mint Eddie Vedderé a Pearl Jamből, pedig hajlításai, tónusai egyértelműen James Hetfieldre emlékeztetnek. (Ez az ezredfordulón ugyanolyan „irányzat” lett, mint amikor korábban a legtöbb hard-rocker vagy „Plantül”, vagy „Gillanül” akart énekelni…) No és persze ott van legújabb korunk egyik legdögösebb gitárosa, Mark Tremonti, aki remekül érti a „tépelődő” hangokat, a lenyugvásokat és a felpörgéseket is (What If, Say I),

A Creed tagjainak a nagy sikertől egy kissé a fejébe szállt a dicsőség, olyannyira, rendszeresen durván belekötöttek pályatársaikba. Előfordult, hogy emiatt egy fesztiválon Stapp és Fred Durts, a Limp Bizkit tagja között tettlegességre is sor került. Mégis sokan sajnálták, hogy a 2001-es Weathered című album után, amelyről a My Sacrifice a Szeptember 11 után Amerika egyik legnagyobb hatású dala lett, a Creed már nem készített több albumot. Scottal egyre több volt a baj, rengeteget ivott, 2003-ban négy néző egyenesen beperelte őt, mert előző év decemberében a kereset szerint olyan részeg volt, hogy egyetlen dal szövegét sem volt képes rendesen elénekelni. (A feljelentést elutasították…). 2004-ben a banda feloszlott. Stapp azóta „még keresztényibb” lett, közreműködött például Mel Gibson rémisztő Jézus-filmjében, A Passióban, majd 2005-ben elkészítette hangos gyónását, a The Great Divide-ot. Nagy bűnbánat azért nem lehetett benne, mert még ugyanabban az évben, a Hálaadás ünnepén, egy baltimore-i bárban magánkívüli állapotban összeverekedett a 311 együttes tagjaival. Tremontiék – a Soundgarden/Rage Against The Machine fúzió mintájára – a korábbi Spokane-gitáros-énekessel megerősödve hozták létre az Alterbridge-et, amely gyorsan letette névjegyét első albumával, a One Day Remains-sel. Lehet, hogy ők  jöttek ki jobban a szakításból.