GNL911

„Hamarosan vége lesz a háborúnak, talán ez lesz az utolsó.” „Ne ábrándozz..” – ez a párbeszéd Jean Renoir A nagy ábránd című filmjében hangzik el, mielőtt a két szökött hadifogoly, Maréchal és Rosenthal elindul a biztonságot jelentő svájci határ felé. Az I. világháborúról film 1937-ben készült, és sajnos nemcsak Maréchal vágya maradt hiú ábránd, hanem az egész világé.

És azóta is.

Sokszor leírták már, hogy amióta véget ért a II.világháború, egyetlen olyan perc sem volt a Földön, amikor mindenütt béke lett volna. Regionális háborúk, etnikai-vallási alapú háborúk, polgárháborúk, stratégiai pozíciókért folytatott nagyhatalmi háborúk, amelyekhez mindig találtak valami ürügyet, a tonkini incidenstől 9/11-ig, kéretlen „baráti segítségek” és „demokrácia-exportok”. Vagy pedig egyszerűen azért, mert néhány nagy fegyvergyárnak felhalmozódtak a készletei.

„Nyugodt volt az éjszaka és ez a testetlen nyugalom átszállt rám is. Amikor ilyen békésen pihent a város, mindig emlékeztetnem kellett magam, hogy háború van, nehogy elhiggyem, amit magam körül látok. Ha túléltem egy bombázást vagy támadást, minden gyönyörűnek tűnt. Még a leomlott házak és a kiégett teherautók is. Az orromon keresztül, mélyen leszívtam a tüdőmbe a lőpor illatát, hogy erősebben érezzem, hogy élek. Ha túléltem valamit, mindig úgy éreztem, hogy életre kelnek körülöttem a romok, pedig közben minden ugyanúgy maradt. Ezért utáltam annyira a hosszú tűzszüneteket.”

Totth Benedek abban a szerencsés helyzetben van, hogy soha nem kellett személyesen megtapasztalnia a háborút, hiszen utoljára születése előtt 11 évvel dörögtek a fegyverek Magyarországon. De ő is mai világban él, ahol Vietnam óta a háború minden otthonba beköltözött, és e hírek jószerével alacsonyabb korhatárral nézhetők, mint a durvább akciófilmek. Így aztán előbb-utóbb immunisak leszünk rá – amíg az események tőlünk távol zajlanak. Éppen ezért is nagyon fontos könyv Az utolsó utáni háború, mert az író egészen elképesztő empátiával ír le egy olyan összecsapást, amelynek nincs és nem is lehet győztese.

A hidegháború idején gyakran fenyegettek egy atomkonfliktus rémével, számolgatták, hogy a két szuperhatalom nukleáris arzenálja hányszor tudná elpusztítani az egész Földet. Szerencsére ama gomb körül mindig olyan emberek voltak, akikben vagy elég felelősségtudat volt, vagy pedig az utolsó pillanatban visszarettentek a visszafordíthatatlantól. Totth Benedek egy olyan novellából bontotta ki regényét, amely feltételezte, hogy az amerikaiak 1956-ban beavatkoznak a magyarországi eseményekbe. (Ma már tudjuk, hogy ennek, már csak a jaltai osztozkodás miatt sem volt realitása, és a közvetlen szembenállást tudatosan átirányították a „megafon-diplomácia” színterére.)  A könyv főhőse a túlélésért küzd és eltűnt öccsét akarja megtalálni a tűzözönben és a romok között. Csakhogy minden szereplőnek végső soron ugyanez a célja, még ha látszólag a lehetetlen, és teljesen értelmetlen győzelemért küzdenek is. És egy ilyen helyzetben minden emberi morál, érték átértékelődik. Nagyapám, aki az első világháborúban harcolt, majd 4 évig orosz fogságban volt, mondta, hogy  „a háború kivetkőztet emberi mivoltunkból”. Ezt még azok is megerősíthetik, hogy csak egyszerű sorkatonák voltak például a 70-es években a Magyar Néphadseregben. Viszont az is igaz, hogy ilyenkor  tisztábban és egyértelműbben mutatkoznak meg az emberi jellemek, és esetleg olyanokra lehet a legkegyetlenebb pillanatokban is számítani, akikre a legkevésbé gondolnánk.

„Ott jártam, ahová a sebesültek visszavonulnak meghalni. Régóta haldokoltak, benőtte őket a pókháló. Nem voltak már ezek ellenségek, sem gonosztevők, eltűnt belőlük minden evilági, csak a sebesülések, a betegségek és az éhhalál homályában össze-vissza heverő árnyékok voltak. Szabadok és átlátszók, mint a levegő.”

Totth Benedek könyve nemcsak a történet fordulatai, sokkoló képszerűsége miatt letehetetlen, hanem nyelvi gazdasága és hihetetlen ritmusérzéke miatt. A tömör, rövid mondatokat ritkábban váltja fel hosszabb lélegzetűekkel, ezzel is mintegy érzékelteti, hogy minden megélt pillanatnak jelentősége van.  Mivel meglehetősen vizuális típus vagyok, szinte végig a szemem előtt láttam a barnás-szürkés-vöröses színeket, a füstölgő romokat, az egyre lepusztultabb, egyre erőtlenebb harcosokat. Az utolsó fejezet után pedig gyorsan letettem a könyvet, hogy szabaduljak a kísértet-menet látványától. Lehet, hogy lesznek, akik filmre kívánnák a regényt, én azonban azt mondom, hogy mindez egy vászonra kivetítve elviselhetetlen lenne. Még belső vetítőnkben is nehéz végignézni.

Azt már tudjuk, hogy mit hoz az utolsó utáni háborúban. Csak félő, hogy egyeseknek még ez sem lenne elég ahhoz, hogy lemondjanak egy újabb ráadásról.

(Totth Benedek: Az utolsó utáni háború. Magvető, 2017)