1.
Hosszú, életmű-szerű interjút készítek M.Th. egykori brit miniszterelnök-asszonnyal, aki a titkárával egy hosszú, kézzel és magyarul írt levelet küld javításaival és kiegészítéseivel, bizonyítandó, hogy mennyire szerette Magyarországot, pedig kevesen értették meg őt annak idején.
2.
Szakmai alma materembe tartok a régi 78-as busszal, amelyre minden megállónál egy-egy újabb híres magyar rock-zenész száll fel, és mindegyik hangosan dicsőíti önmagát. A Krisztina térnél már nem bírom cérnával és inkább gyalog megyek fel tovább, pedig utálom ezt a meredek emelkedőt.
3.
Mesés dombtetőn adunk randevút egymásnak Életemmel. Amikor odaérek, látom, hogy szigorúan őrzött katonai terület. Nem érdekel, nekem az Életemnek adott szó szent. Felmegyek a dombra, alattam hadgyakorlat zajlik, amely azonban inkább emlékeztet egy gyermeteg számháborúra, mint éleslövészetre.
4.
Rám bízzák, hogy készítsem el a The Wall remake-jét, de egyetlen kép se hasonlíthat az előzőre, csak a zenének kell megmaradnia érintetlenül. A producer azt is kiköti, hogy csak olyanok nézhetik majd meg, akik az eredetit nem látták. Így aztán a We don’t Need No Education kezdetű menetelés résztvevői ezúttal keresztes lovagok és kalandozó nomádok vegyesek, akik egy hatalmas barlangrendszerből törnek elő, és bár látszólag kaotikus a kép, mégis minden ló tartja a lépést, és a refrént együtt ordítják bele a meghódítandó/felszabadítandó térbe.
5.
Eljön hozzám V., a Kollegina, mindketten tudjuk, hogy csak hetei vannak hátra, de látszólag minden rendben van, legjobb formájában jelenik meg. Aznap estére várja az utolsó leleteit, és szeretné, ha addig egy filmet készítenék róla a hátrahagyottak számára. V. sziporkázik, nevet, valósággal megszépül, és amikor megjön a postás a kórházi küldeménnyel, egy jó ízű káromkodással összetépi, és kiszórja az ablakon. Aztán bezárkózik a fürdőszobába, amelyről eltűnik a zár…
6.
Egy nemzetközi környezetvédelmi konferenciára akkreditálnak régi kollégámmal együtt, akivel sosem kedveltük egymást, mégis legalább 4 különböző munkahelyen dolgoztunk együtt eredményesen. A tanácskozásnak se füle, se farka, ezért szünetben kimegyünk friss levegőt szívni a Duna-partra. A Duna vízállása a Margitszigetnél alig 1 méter, ellenben kristálytiszta. Kollégám javasolja, hogy sétáljunk át a Szigetre, és választ sem várva belegázol a Dunába. Hiába mondom neki, hogy a nadrágom zsebében van a pénztárcám, a riportermagnóm, a telefonom, rám se hederít. Amikor visszatérünk a partra, kiszedem holmijaimat a zsebeimből, és minden csontszáraz..
7.
Egy nagy társaságban bemutatnak egy lángvörös ruhás, nádszálvékony, álomszép nőnek, és arra kérnek, hogy mindenki örömére tangózzam vele, holott legfeljebb keringőzni tudok, azt is rosszul. A tánc inkább mozgásnak álcázott ölelésbe megy át, de bárhol megfogom a derekát, a hátát, mintha a kezem alatt szétfoszlana a nő ruhája, és lassan meztelen lesz, de mindenki úgy tesz, mintha mi sem történt volna…
8.
Megint egy remake-be vonnak bele, de úgy, hogy én legyek a főszereplő, a forgatókönyvbe azonban nincsen beleszólásom. Kamaszkoromnak egyik nagy filmélménye, a Száguldás a semmibe kerül újraforgatásra. A producert nem zavarja, hogy nem tudok vezetni, azt mondja, elég az, amit tanultam ahhoz, hogy a végén szörnyet haljak az exkavátoroknak ütközve. Annyit azonban megígér, hogy a néger diszkóst nem verik agyon, és a meztelenül motorozó lánnyal beteljesülhet titkos szerelmünk. Végül nem vállalom, mert nem garantálja, hogy az ütközés után a valóságban életben maradok-e.
9.
Európa legrégibb földalattijának szupermodern aluljárójában vagyok, amikor felhív egykori munkatársnőm, akinek hajdan a leggyönyörűbb lábai voltak az egész kollektívában. Akkor mindketten szakítás előtt álltunk, de arra nem érezte késznek magát, hogy három gyerekes anyaként egy olyan instabil alakhoz kösse az életét, mint én. Most is kétségbeesés van a hangjában, kéri, hogy gyorsan mentsem el a számát, majd hívjam vissza, mert pillanatokon belül életveszélybe fog kerülni. Elmentem, de közben egy rakás újságot kell vennem, és leteszem a telefonomat egy pultra. A következő másodpercben a helyén csak egy olyan szerkezet van, mint egy kézi daráló, azt kell forgatni, hogy a névjegyzéket lássam. De nemcsak munkatársnőm száma tűnt el, hanem az összes saját számom is, köztük pótolhatatlanok is, mert a mentés után egyiket sem jegyeztem meg.
10.
Fiatalember vagyok, menedzserként próbálok megélni. Beajánlok egy kezdő birminghami bandát, valami feketeszombatosokat egy nagyobb lemezcégnek, javaslom, hogy velük indítsunk el egy alcimkét, amelynek emblémája egy spirál, és ha feltesszük a lemezjátszóra és sokáig nézzük, beleszédülünk. A banda tagjai egyenként megérkeznek, de sajnálattal közlik, hogy a basszusgitáros elaludt, lekéste a gépét és már nem fog ideérni. „Sebaj, fiúk, tudom az első három lemezetek összes dalát” – nyugtatom meg őket, és belevágunk a Sír gyermekeibe, aztán a kedvencembe, a Háború disznóiba. A cégfőnök pofákat vág, úgy döntünk, hogy odébbállunk. „Még meg fogja bánni, nagyágyukat dobott ki” – vetem még oda neki sértődötten és gúnyosan.
11.
Lángolni kezd a számítógépem, aztán a nyomtatóm és a szkennerem is. Keressük a gyújtózsinórt, majd rájövünk, hogy ez a tűz vezeték nélküli.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.