Egy szép nőalak, amit a torkától a szeméremtestéig egy korinthoszi oszlop tart – vagy vág ketté. De ez az oszlop is töredezik. Emellett a nőalak minden porcikájába, mellébe, hasába, homlokába szögeket vertek. Szent Sebestyén találkozik a naiv szürrealizmussal.
Mert a fájdalom, a kín, a szenvedés mindig szürreális. Mert nem része az ember természetes állapotának. Akkor sem, ha erre nevelnek bennünket.
Éppen ezért maszkot viselünk. Ami gyönyörűnek, fenségesnek, büszkének láttat bennünket. De e maszk alól akarva-akaratlanul kitüremkedik az élet elviselhetetlensége.
Egyetlen nagy 20. századi személyiség sem tehet arról, hogyha az utókor szemében pop-ikonná vagy a fogyasztói társadalom dögevői által bazártermékké válik. Legyen szó Che Guevaráról vagy Marilyn Monroe-ról, Jim Morrisonról vagy Frida Kahlóról. Mindig megmarad egy nem kicsiny közösség, amely e kommerszializált felszín alá néz, megtalálja és magáévá teszi e személyiség lényegének mély rétegeit.
Az emberi szellem, a tehetség, az alkotás adománya mindig is csodákra volt képes, a művészi önkifejezés életmentő erejéről könyvtárakat írtak már össze. Ha valakinek ez a művészi önkifejezés valóban az életerőt, a léthez való ragaszkodást jelentette, akkor az Frida Kahlo volt. Ahogyan járjuk a Nemzeti Galéria termeit, szembesülünk a formájukban és tartalmukban döbbenetesen precíz alkotásokkal, mint a fent említett Törött oszlop, az Őrület álarca, vagy A kör, amelyet így kommentált: „Én vagyok a széthullás”. De ha elemeire bontjuk a Reményvesztetten kiontott alaktalanságait, A Nap és az Élet emberarcú égitestét, egy mosolygó petesejtet, amelyet anyaméhek vesznek körül, vagy a fogantatás robbanását sugalló Élet virágát, megértjük, hogy csakis valami odafentről érkezett sugallat tarthatta őt meg, hogy elmondhassa mindazt, amit csak ecsetvonásokkal, színekkel lehet kimondani. Nemcsak a 35 műtét, a több évtizeden át tartó kínok és kiszolgáltatottság, hanem a hiába várt gyermekáldás, a többszöri vetélés, a szenvedélyes szerelem is, amellyel végig a menny és a pokol közti szakadék szélén botladozott. Dalí, Bosch, Munch, Vámos Rousseau is üzent neki, miközben ő az ősi mexikói hagyományokat felidézve, a halállal játszott, amikor befestette betegágyát, vagy a fa-embert, akinek gyökerei a földben egy csontvázból táplálkoznak.
„Nem vagyok beteg, csak összetört” – a kiállítás ezt a teljes életet próbálta összefogni a képekkel, az archív filmekkel, a Frida-idézetekkel, a rajzaira készült, naplórészletekkel illusztrált, végtelenített rövidfilmmel, és némileg oldotta a megrendítő hatást a festőnő utóéletét bemutató terem, ahol graffiti- és tetováló-művészek, divattervezők tőle ihletett darabjait vehettük szemügyre.
Frida Kahlo kisugárzása még víziókban is megjelent. Abban a kis oldalteremben, ahol a fekete Eva Frederick portréja és aktja volt látható, egy sötét bőrű asszony jött felém, aki akár Eva is lehetett volna. Néhány teremmel odébb pedig egy filigrán, vastag, ívelt szemöldökű fiatal nő libbent át a termen, karján talán Frida soha meg nem született gyermekével….
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
