GNL911

Meghalt egy régi-régi cimboránk, akit csak Laziónak hívtunk. Hajdanában a gimiben együtt kosaraztunk, és ez a hosszú, vékony, lóarcú ember volt a csapat egy mókamestere, egy-egy öblös hangú beszólását máig emlegetjük. Ő volt az, aki pörge kalapja nyomán elnevezte méltán népszerűtlen igazgató-helyettesünket Lucas-nak, ő kezdte el énekelni a zuhany alatt a Szojuz nyerusimij-t olyan dörgő orgánummal, mint egy orosz basszista, de ó volt a nótafa, amikor a Szentkúti búcsút emlegettük. Ő ivott mindig nagyfröccsöt a vásárhelyi Kisállomáson, ha utazott a csapat. És ő volt az áldozata edzőnknek, Imsi bácsinak, aki nem volt megelégedve állásszilárdsággal. „Lükjé föl” – mondta neki az egyik edzésen zömök Mester, és miután ez nem sikerült, Imsibá veselkedett neki és repítette őt 195 centijável az öltöző falának. Lazio imádta a jó zenét, az ultit, szinte családtag volt ő is közös barátunknál, az ALS-ben szenvedő Andrásnál, mígnem egy uralkodó asszony el nem csábította őt. Utoljára éppen András temetésén futottunk össze 16 évvel ezelőtt. „Hát itt kell találkoznunk?”– ölelt meg akkor szomorú dörmögéssel.  Nem voltam az ő temetésén, mert az élőt akartam megőrizni magamban.

Szófaszettet kínálnak az egyik felugró hirdetésben. Az első két szótagot értem, de mi az az „ett”?

Megfigyelték már, hogy minden harmadik amerikai filmben vagy rákbeteg valaki, vagy karácsonyoznak, vagy mindkettőt egyszerre?

„Ki az a Palvin Barbara?” – kérdezem fiatal kollégáimtól. „Nem tudod? Akkor maradj meg boldog ártatlanságodban” – feleli egyikük. Maradok…

Csekkeket adok fel a postán, 30000 forint értékben. A szelvények mellé még egy kis papírt kapok. „Pénzmozgás.” Elsőre „pénzmosásnak” olvasom. Úgy látszik, agyamra ment a globális paranoia.

Láttunk egy régi tv-játékot, amelyben az apa nagy álmodozó, és családja ennek megfelelően hülyének nézi, és úgyis tudja, hogy előbb-utóbb beadja a derekát és rendes ember lesz. És azt is tudja, hogy soha nem fogja őket elhagyni, bármit is mond. Igen, ilyen emberek is vannak.

Május 4-én óriási tűzijáték robajai hallatszottak este 21.45 körül Óbudán. Nem is tudtam, hogy valami nagy ünnep van. Vagy csak leszámolás, mint húsz éve az orosz és az ukrán maffia között?

Egy anya egész sorozatot posztolt ki a FB-ra hat éves gyermekéről, akit felöltöztettek teljes katonai menetfelszerelésbe, puskát adtak a kezébe és még egy tankba is bemászhatott. Már elfelejtettük? „Ha a gyerek háborúsdit játszik/szólj, hogy hagyja abba”.

Megnéztük tegnap a Hannah című filmet, amely Lama Ole Nyhdal feleségéről, buddhista életútjáról szólt. Bár voltak a filmmel kapcsolatban hiányérzeteim, elgondolkodtam arról, hogy vajon nekem miért nem sikerült eddig olyan spirituális élményt megélnem, amely meghatározza az egész további életemet? Lehet, hogy bennem van a hiba, túl sokat kételkedem, vagy nem tűrök semmilyen keretet, ami valami módon szabályozza gondolkodásomat és cselekedetemet? A kereszténység, mint hit, mindig lepergett rólam, a buddhizmus, a judaizmus sokkal inkább izgatott, és izgat ma is, de ezek sem tudnak olyan erővel megérinteni. Akkor most ki a korlátlanul szabad ember?

Megtörtént velünk, ami még soha: az első felvonás után otthagytuk a Vígszínház Háború és béke előadását. Egy angol átiratból készült orosz rendezés a világirodalom egyik legcsodálatosabb művéből egy műfajtalan zagyvalékot készített, amelyben a színészi játék is szinte a nullára redukálódott. Ennél még egy musical-feldolgozás is jobb lett volna. „A fiatalokat akarta megszólítani” – írta róla egy kritika. Ha én fiatal lennék, ennek alapján soha nem olvasnám el. Még jó, hogy éppen tavaly olvastam végig közel fél év alatt, életemben másodszor, és hagytam, hogy gondolatai végleg fészket rakjanak bennem.

És az sem fordult még elő velünk, hogy egy színházból hazatérve filmet nézzünk, de szerencsénk volt Stephen Frears Philomenájával, a nyolcvan évesen is gyönyörű Dame Judi Dench-csel. Ismét egy kegyetlen film az emberi együttérzésről, illetve annak hiányáról, a vallás és az erkölcs nevében elkövetett embertelenségekről és hazugságokról, és nem utolsósorban a sajtó mindenkin áttaposó gátlástalanságáról. De legalább annyira a megbocsátásról, ahogyan talán nem is lehet, a bizonytalanságtól megszabadult lélek békéjéről.

Robin Williams abba őrült bele, hogy romlik a memóriája, és sokáig még felesége is azt hitte, hogy megrögzött hipochonder. Amikor észreveszem, hogy szótagokat, szavakat hagyok ki egy írott szövegből, Életem minden megnyugtatására szükségem van. Nem szeretném úgy végezni, mint a „Kapitány”.

Egyik este az óbudai Eurocenternél szottyant kedvünk egy fagyira. Életem pisztáciát kért, én diót. A dió gyakorlatilag darált dió volt némi édes keverékben, a pisztácia pedig ugyanolyan sós, mint amit Andris fiammal szoktunk rágcsálni BL-mérkőzésen. És mindezek felett 300 forintba került egy gombóc. Hiába, az extremitást meg kell fizetni.

„Együttérzek a bolondokkal, a részegekkel, a fogyatékosokkal továbbra is, de az igazságot nem az állhatatos szerencsétlenektől várom” – írta Konrád György.

Láttunk egy állítólag Oscar-díjas filmet, amelyben mintha összekombinálták volna a Mátrixot, a Kis hableányt és a Játszd újra, Samet, egy virtuális szerelemmel bajlódó két lábon járó szerencsétlenséggel, akit még sajnálni sem lehetett. Én legalább mindig találkozni akartam annak idején rejtőzködő levélírókkal, és ha többszöri próbálkozás után kibúvókat kerestek, túlléptem rajtuk. És azóta is a hús-vér valósághoz ragaszkodom, de keresnem már több mint másfél évtizede nem kell.

Hajléktalanok a kiscelli posta mellett napoznak, kölyök német juhászt idomítanak, és szeretetteljesen ölelkeznek. Csak azt rommá lett arcukat nem látnám.

Sovány fiatal lány ül a Köruton a földön és koldul. „Édesanyám rákos beteg, én tartom el, segítsenek” – olvasom az előtte lévő kartonlapon. A lány mellett energiaitalos doboz.  Visszafordulok hozzá. „Nincs munkád?” – kérdezem tőle. Csak a fejét rázza. „Hány éves vagy?” – kérdezem tőle. „Tizenhat” – mondja alig hallhatóan. Egy kis papírpénzt teszek a poharába. Szinte csak szomorú szemével köszöni meg. Vajon igaz volt-e ez a tekintet? Akár igaz, akár nem, rettenetes…

Élet Menete. Ismeretlen, idős arcokon döbbenek meg, vonásaikban ott él minden borzalom, és arra gondolok, hogy képesek voltak-e valaha megbocsátani. Keresem az ismerős arcokat, akiket éveken át mindig láttam: az örök szabad, liberális írót, a lágerből visszajött akadémikust, a művészettörténészt, aki ma is egy hajdani „csillagos házban” él, A holokausztot számos filmjében felidéző filmrendezőt és társát, akinek mindig kellett egy csapat, örök kollégámat-barátomat, aki sosem hiányzott innen. Most egyiküket sem látom. Vajon mi tartotta őket távol? „Jó lenne, ha a hétköznapokban is így viselkednénk” –mondja A., a közelmúltban elbocsátott tv-s műsorvezető a békés tömeg láttán. Magyar, izraeli, orosz, amerikai, svéd és európai zászlókat osztogatnak az Élet Menete jelképe mellett. Egy fiatal lány felveti: egyetlen zászlót kellene csinálni az összes darabjaiból és színeiből. Az Erzsébet-hídon néhány résztvevő és odakeveredett turista szelfiket készít az elhurcoltakat szimbolizáló élő szobrokkal. Az Apa jut eszembe, amelyben egy vészkorszakról szóló film statisztái nevetgélnek a forgatás közben és a rendező felháborodottan rájuk szól. Én nem tudok haragudni rájuk, talán el sem jutott a tudatukig, hogy miről van szó, csak a nagyvárosok jól bevált szórakozását látták bennük. Ne is tudják meg soha, mint jelent ez a Radnóti-sor: „megtöretett testünket az álom, a szép szabadító oldja fel”.

Május 14 számomra évtizedeken át Jack Bruce születésnapját jelentette, azét a muzsikusét, aki miatt egy életre elköteleztem magam a Zene sokfélesége mellett, és akivel a 32 évvel ezelőtti személyes találkozás más irányba terelte pályámat, de ezt sosem bántam meg, örökké hálás leszek neki. Egy éve azonban ez a nap életem egyik legszebb pillanata, első Unokám eljövetelének hírét jelenti…