Charles De Gaulle, a francia V. Köztársaság alapítója és első elnöke egyik utolsó kívánságaként találkozni akart Franco tábornokkal, Spanyolország kormányzójával.

Amióta 1969 tavaszán lemondott és visszavonult, nem akart Franciaországban tartózkodni június 18-án, a II.világháborús fegyverszünet és az ő ellenállásra felszólító londoni rádióproklamációja évfordulóján. Éppen ezért 1969-ben ősei földjére, Írországba repült, 1970-ben pedig Spanyolországba készült, de nem turistáskodni.

Erről meggyőződött Robert Grillet, Franciaország akkori madridi nagykövete, akit De Gaulle nagy titokban magához rendelt az utazás előkészítésének megbeszélésére. A tábornok tisztában volt azzal, hogy a Caudillónak sok van a rovásán, de úgy gondolta, hogy rendszere végül is pozitívan hatott az országra. Egyébként is meghatotta őt az a levél, amit Franco írt neki a lemondása után. De Gaulle különben is mindig tartotta magát ahhoz, hogy nem tartja számon azoknak a rendszereknek az orientációját, amelyekkel tárgyalnia kell és ezúttal magánemberként óhajtott Francóval találkozni. A kíváncsiság e jelentős politikai személyiség után ösztönözte őt.

Már azt is elképzelte, hogy néhány hónap múlva Pekingbe megy Mao- Ce-tunghoz. Környezete már tett is ezirányban lépéseket, de 1970. november 9-én bekövetkezett halála megakadályozta ebben.

Miután a nagykövet találkozott Francóval, és megkapta hivatalától a javasolt programot, látta, hogy az De Gaulle-nak nem tetszik. Ő csak Francóval akart személyesen találkozni Madridban. A nagykövet erről próbálta lebeszélni, mondván, a közvélemény erre rosszul reagálna, és javasolta, hogy előbb menjen el a híres zarándokhelyre, Santiago de Compostelába, a Camino végállomására. De Gaulle ebbe beleegyezett, de kijelentette: nem akarja, hogy az utazás zarándoklattá változzon.

A találkozó végül 1970. június 8-án valóban létrejött. Híre Franciaországban és a világban megdöbbenést, értetlenséget, felháborodást keltett. A demokraták nem felejtették el, hogy Franco a spanyol polgárháború döntő pillanataiban élvezte Hitler és Mussolini támogatását, és bár ügyesen kimaradt a II.világháborúból, Spanyolországban a Caudillo hatalomra jutása óta diktatúra van, és Franco úgy tartja, hogy hatalmát Istentől és a történelemtől kapta. Ez a jelmondat szerepelt a pénzérméken is. Tíz év óta ugyan a rendszer igyekezett javítani az imázsán, hogy elősegítse a gazdasági fejlődést, de a politikai pártok továbbra is be voltak tiltva, a sajtó szájkosarat kapott, a halálos ítéletek sorozata kegyetlen elnyomástól tanúskodott, miközben a rendszer pillére, a spanyol katolikus egyház szigorú erkölcsi normákat diktált.

A francia közvélemény szemében De Gaulle látogatásával támogatta ezt a rezsimet. Még a leghűségesebb támogatói sem rejtették véka alá  nemtetszésüket. André Malraux, aki tagja volt annak idején a nemzetközi brigádoknak (A remény című regénye éppen a spanyol polgárháborúról szól), kijelentette, hogy ha még miniszter lenne, azonnal lemondana. Megdöbbenésének adott hangot a közismerten katolikus író, François Mauriac is, aki mélységesen elítélte azt a „keresztes hadjáratot”, amelyet Franco vívott a katolicizmus nevében. A francia érzékenységet erősítette, hogy a falangisták győzelme után számos híres spanyol művész és értelmiségi menekült Franciaországba, köztük Pablo Picasso, Jorge Semprun vagy Luis Bunuel.