GNL911

Négy nappal a választások után. Erőszakos csengetés. Kikiabálok, hogy ki az? Negyedszerre válaszol egy ugyancsak erőszakos hangú fiatalember, valami területfejlesztési programot emleget. Visszakérdezek, mert nem értem tisztán. „Az ajtó mögül fogunk egymásnak ordítozni?” – kérdezi a fickó. „Nem fogunk sehogyan sem” – válaszolom, és ráfordítom a zárat ajtóra. „Akkor kihúzom, tudjuk, kik maguk” – mondja. Jó neki, én nem tudom, ki ő, kik ők. Talán jobb is…

Ismét eltávozott valaki a Kurír aranycsapatából. Szántó Péter volt az, aki Parlamenti vigasságok címmel mikszáthian vitriolos tollal írt a rendszerváltás utáni évek „nemzetmentő” krakélereiről, akik már akkor is halálosan komolyan vették magukat. Azokban az években azonban még jókat röhögtünk rajtuk, és abban reménykedtünk, hogy ahogyan előhaladunk a demokratikus átalakulásban, ezek a pojácák is eltűnnek a süllyesztőben. Többségüknek valóban ez lett a sorsa, már a nevükre is alig emlékszünk, csakhogy jöttek helyettük még nagyobbak, akiken viszont már röhögni sem tudunk. Péter négy nappal a választásuk után halt meg váratlanul…

Már  megint a III. világháború rémével riogatják az embert. Úgy látszik, nem élhetünk rettegés nélkül. Lehet, hogy én már nagyon edzett vagyok, de jól aludtam az 1979-es kínai-vietnami konfliktus, a  dél-koreai gép szovjet lelövése, a két öbölháború és 9/11 idején is.

Elment Milos Forman. A cseh újhullám egyik pillére, aki Amerikában is megmaradt közép-európainak. Az Elszakadás című filmje akár az Egy szöszi szerelme ikertestvére is lehetne abszurd kommunikációival. És otthonról hozta az olyan „antiszociális”, beilleszkedni nem tudó és nem is akaró figurákat, mint McMurphy vagy Mozart, akiket a rendszer előbb-utóbb eltapos. És saját tragikus gyermekkorát, apja elhurcolását szőtte bele a Hair befejezésébe, és milliók hitték, hogy eredetileg is Berger hal meg Vietnamban és nem Bukowsky. E térségben azonban valószínűleg a Tűz van, babám!-at emlegetik a legtöbben, hiszen azóta is többször előfordult velünk, hogy égett a házunk, mindenki látta, csak mi akartuk észrevenni…

És nincs többé Babos Gyuszi sem. Nyíltszívű, szeretni való ember volt, és remek gitáros. Egyszer csináltam vele egy csoportos interjút, amikor a Take Fourt csinálták Pegével, Tomsits-csak, Kőszegivel. Később, ha találkoztunk, mindig nagyon örültünk egymásnak, pedig közelebbi ismeretségünk alig egy órás volt.  Ebből a csapatból már csak Kőszegi él. Nagyon fogynak az egykori beszélgetőpartnereim…

A Duna-part felé sétálva, egy vidám játszótér mellett, néhány héttel ezelőtt elkerítették és feltúrták azt a teret, ahol a csókák és a dolmányosok szoktak randevúzni. Csak azt lehetett látni, hogy egy nagy gödröt ásnak, amelybe aztán belehelyeztek valami kis faépítményt. Most megkérdeztük a hét végi őrt, hogy mi lesz itt. „A szovjet és magyar hősi halott katonák emlékműve” – mondta, hozzátéve, hogy az építkezés bejáratánál ki is van írva. Éltünk a gyanúperrel, hogy a bácsi viccel. Nyertünk, valóban emlékmű lesz, de a szovjet megszállás áldozatainak emlékműve. Kell a múlton való folyamatos siránkozás, addig is sem a mát szidjuk…

Újra kivonult egy hatalmas tömeg a Kossuth térre. Aztán újra hazamentek. Provokáció, gyújtogatás, balhé nem történt. Más sem.

A World Press Photo nem tagadja meg önmagát. Egy lángoló venezuelai fiatalember képe nyerte meg az idén a fődíjat. Miért akarja mindenki, hogy „felkössük magunkat a köldökzsinórunkra”?

Beépítik a Flórián közelében a Faház, a Posta és a református templom közti területet. Állítólag parkoló lesz belőle. Már terveztek egyet a Plébánia melletti foci- és teniszpályák helyén, de ott csak annyit értek el, hogy leromboltak mindent, és a területet benőtte a fű. Itt legalább látszik, hogy nemcsak pusztítani akarnak. Legfeljebb a hajléktalanoknak, vagy a Faházból kitiltottaknak nem lesz biztonságos helyük vizelni.

Fél öt körül a zsúfolt buszon. Sápadt fehér bőrű, kék szemű, üveges tekintetű, monoton hangú kiskamasz és egy fekete hajú, kreol bőrű, sötét, élénk szemű kortársa beszélgetnek. Ez utóbbi bármit kérdez, a másiknak mindenről a bűn, vagy a halál jut eszébe. „Ha Istenre vagy kíváncsi, a pokolra jutsz, ha a Sátánra vagy kíváncsi, öngyilkos leszel. Egy pillanatig sem szabad engedned a kísértésnek, bármennyire is vonzó” – mondja az üveges tekintetű, majd Isten és Sátán folytonos küzdelmére tér át. „Ha Isten győz, megsemmisül a pokol, ha a Sátán győz, megsemmisül a Föld és az egész Univerzum, csak a Mennyország marad, mert Isten ereje mindennél nagyobb.” Ezek szerint a Mennyország nem része az Univerzumnak, vagy Isten hazai pályán játszik?

Egy jóarcú, kipát viselő fiúval és egy Tankcsapda-pólós, fekete bakancsos lánnyal találkoztam a Hajógyári-szigeten gyermekláncfű-szedés közben. Elbeszélgettünk a gyógynövényekről, hatásukról, lelőhelyeikről. Aztán elindultunk hazafelé. A fiú közben sodort egy jointot, majd kézen fogva, szerelmesen andalogva passzolták egymásnak, miközben élvezték a tavaszi napsütést.

Kimúlt az utolsó élő karácsonyfánk. A legelső 5 évig pompázott nálunk, kiültettük a ház elé, ma már mindenki a csodájára jár, több mint három méter magas. Azóta egy volt, ami túlélt két telet. Ez az utolsó volt talán a legszebb fánk. Nem pusztítjuk többé az élő fákat, de ünnepünk szegényebb lesz nélküle. Szoktatnom kell magam a gondolathoz, mert nekem az élő fenyő olyan fontos volt eddig, mint másnak a karácsonyi hite…

Azt álmodtam, hogy valakik telepakolták mindenféle lomokkal éppen otthonosan berendezett erkélyünkkel. Lehet, hogy üzenet: meg kell szabadulni valamitől, ami régóta nyomaszt, hogy tiszta lehessen a lelkem…

„Jön pakolni, Főnök?” – kérdezi tőlem egy forhant bútoron üldögélő öreg, fogatlan cigány, amikor a hatóságilag előírt időben leviszem kiszolgált szobai létránkat a ház elé.   „Mit?” – kérdezem értetlenkedve. „Hát lomit” – feleli. „Nem, köszönöm”. Akkor jó napot”– mondja az öreg, némi csalódással a hangjában. Ezt is megértem. Ki is mondta, hogy egy embernek csak egy identitása van?

Milyen egy minden ízében szenvedélyes futball-szurkoló? Olyan, mint az én olasz Manuele barátom, akinek egyik nagybátyja a piemonti hercegi család tanácsadója volt, és így lett örökre Juventus-drukker. A bajnoki döntőnek is beillő Juve-Napolit néztük nálunk, amit a Zebrák megpróbáltak x-re lehozni, és ahogyan lenni szokott, el is bukták. Az amúgy szelíd, vidám Manuele teljesen kivetkőzött magából erre a 90. percre. Ahogy telt az idő, egyre többször ugrott fel, tőle szokatlan módon káromkodott, járkált fel s alá, mint a ketrecbe zárt oroszlán, még enni is csak a szünetben volt hajlandó. Másnap mesélte, hogy éjjel álmában megjelent a Napoli edzője és a képébe röhögött, és közölte, hogy ezen a napon senki sem viselhet fekete-fehér ruhát. Azért öltözékét nem szaggatta meg, mint Augustus császár, amikor a germán hordák a teutoburgi erdőben lemészárolták Quintilius Varus légióit.

„Megölnék mindenkit, aki kivágja a gyönyörű fákat” – mondja a Dottore margitszigeti sétánk során. Gyere hozzánk, Barátom, és kezdheted a sorozatgyilkolást…Pedig, mint említettem, szelíd, kedves, az Életet szerető ember…

A Dottore, aki nehezen tud elszakadni a mindennapoktól, szeretett volna némi olasz nyomtatott sajtót vásárolni, de nem tudott: egy évvel ezelőtt ugyanis a magyar terjesztő felmondta a szerződést az olasz lapokkal. Miközben egyre többen jönnek hozzánk Itáliából…

Vajon ki lehetett Anonymus? Ki ismerhette őt valójában, lehet, hogy csak a király? És miért rejtőzködött, mi oka lehetett rá? Csupán néhány Manuele számtalan kérdéseiből. De tett fel ennél jobbakat is: például azt, hogy Kossuth után melyik magyar államférfi érdemelne még szobrot a Milleniumi Emlékműn, volt-e rajtuk kívül olyan, aki az ország javára munkálkodott? Az ő nagy meglepetésére és én legnagyobb sajnálkozásomra csak egy 64 évig uralkodó osztrák császárt, valamint egy 33 évig országló, sokak (vagy egyre kevesebbek) által diktátornak tartott férfiút tudtam feltételesen ajánlani…

Milyen érdekes az élet: Manuele és gyönyörű párja, Gabriella sokkal szebbnek, tisztábbnak, békésebbnek látják Budapestet és a budapesti embereket, mint saját Rómájukat. Mi pedig gyakran érezzük, hogy mennyivel jobb lenne ott élni. Ki kellene próbálni egy cserét, és fogadni, hogy melyikünk menekül előbb haza…

Öt nap hamar eltelt, dagi, kissé aggodalmaskodó Manuele és a Penelopé C.-ra emlékeztető, csupatűz Kedvese, fehérek között két Európai, az Élet Szerelmesei visszatértek az Örök Városba, de azért játékból még visszaírták: „Egy óra múlva találkozunk a csövesednél”. Ugyanis napi találkozópontunk az Árpád-híd budai hídfőjénél egy vörös szakállas hajléktalan volt, aki minden alkalommal kapott egy kis aprót a Dottorétól…

Manuelééknek szerencséjük volt: amíg itt voltak, egyetlen rendőrrel, de még BKK-ellenőrrel sem találkoztak. Legfeljebb kedvesen bumfordi magyar nyelvi próbálkozásaikra figyelt fel egyik nap két fiatal lány, és jóízűen, de szeretettel kacagtak rajtuk. Másnap a buszon, amelyen a belvárosba igyekeztem, két ellenőr is garázdálkodott, mindenkit legalább kétszer ellenőriztek arra hivatkozva, hogy most tesztelnek egy új rendszert. A Nyugatinál, ahol leszálltam, három felfegyverzett készenlétis szállt fel. Velem együtt szállt le egy tétován szelíd, rendesen öltözött fiatalember, aki előzőleg mellettem ült le és drogambulanciai-leleteit nézegette. Láthatóan jó ideje tiszta már. Beállt a megállóba és várt. A következő pillanatban három újabb készenlétis vette körül és igazoltatták. Aztán megindultak felém, miközben noteszomba éppen ezt a történetet jegyeztem le. Csendben kikerültek.

Ügyelet közben feltettem egy Jethro Tull-klasszikus CD-t és rájöttem, hogy ezeket a dalokat már nemcsak Anderson mester nem képes kiénekelni, hanem én sem. És még azt mondták rá, hogy „bogárzümmögés…”

Megvannak az idei Nobel-békedíj várományosai: Donald Trump és Kim Dzsong Un, a világ leggyűlöltebb politikusai. A végén olyanok lesznek, mint Boccaccio Bűnös embere, aki mindent megbán a halálos ágyán és a végén szentté avatják…

Megnéztük Ionesco A székek című „tragikus tréfáját” két csodálatos színésszel, Béres Ilonával és Fodor Tamással. Béres Életemet a nyitóképben a Tehetetlenség kárhozata című festményére emlékeztette. A végén kicsit szomorú lett, hiszen a darab nemcsak az utolsó emberpárról, hanem az öregség, a magány elkerülhetetlenségéről is szól. Én viszont minden komorsága ellenére az összetartozás, a szeretet végsőkig kitartó erejét láttam benne..

 (Fotó: Semsei Eszter)

© Benke Rita, 2006