GNL911

Életemmel egy földszinti lakásban vagyunk, ami inkább emlékeztet egy falusi vasútállomás várótermére, de két jól elkülönülő, bár egybenyíló szobából áll.

A másik szobában egy öregasszony üldögél, hosszú zöld kabátban, mellette két nagy bőrönd. Lehet vagy kilencven éves, ismerősnek tűnik, és nem is.

Megjelenik két egyenruhás férfi, két oldalról karon fogják az öregasszonyt, aki nem tiltakozik, elindulnak kifelé. Már eltűnnek a szemünk elől, amikor Életem megjegyzi: „Lehet, hogy a nagyanyád volt?” Pedig ő csak fotón látta. Mégis elindulunk utánunk. Még látjuk, hogy a két egyenruhás beülteti az öregasszonyt egy autóba és elhajtanak.

Gyalog indulunk utánuk, igazából csak azért, hogy megnyugtassuk egy kicsit a lelkiismeretünket. Egy teljesen kihalt városon keresztül megyünk, távolról lövések és robbanások zaja hallatszik. Aztán, ahogy haladunk előre, a lövések és robbanások közelednek, már szinte a közelünkben vannak. Meglátunk egy kis templomot, oda menekülünk be, és a bejárat melletti szenteltvíz-tartó mögötti fülkébe hasalunk le.

A lövések és robbanások egyszer csak elhalnak. Nyílik a templom ajtaja, két katona lép be, hangosak, harsányak, a helyhez nem illően. Olaszok. Megörülünk nekik és megkérdezzük, hogy mit keresnek itt. „De hát Itáliában vagyunk!” – nevet fel az egyik, majd amolyan „olasz módra” udvarolni kezd Életemnek, sőt, még a hátát is megsimogatja, mert hallotta, hogy ezt nagyon szereti. „Ő az enyém” – nézek rá szigorúan, de azért valahol büszke vagyok, hogy Szerelmemet más is szépnek látja. A két olasz mosolyogva távozik, szélesre tárják a templomajtót. Odakint hatalmas tömeg ünnepli a békét egy folyóparton.

És soha nem tudjuk meg, ki volt az öregasszony és hogy hová vitték.