Asszisztensnek szegődöm Életem mellé reflexológusnak, mert neki már olyan sok a munkája, hogy szüksége van egy segítségre, nekem pedig van érzékem hozzá. Mindjárt meg is kapom a nagy feladatot, hogy kezeljek meg egy sudár hölgyet, aki ráadásul várandóssága 9. hónapjában van. Hiába magyarázom, hogy egy kismama egészen más fajta talpmasszázst igényel, Életem bízik bennem. Közben azonban érkezik egy újabb hívás: egy magyar tudós felfedezte századunk legfontosabb gyógyszerét, de itthon csak elutasításban van része, gyorsan írni kell róla, mielőtt e kiváló elme teljes apátiába süllyed. Átmegyek a másik szobába, ahol egy telex ketyeg, olyan, mint amilyenből a hírügynökségi nagyteremben volt vagy ötven a 80-as években, és úgy folyik le róla egyetlen anyag, mintha egy gépzongora kottalapjai lennének….
Elküldenek egy olyan túrára, ahol csupa halott várost látogatnak végig, rohamtempóban. Az utolsó a tengerparton van, az épületek mind ókorinak látszanak, hófehér kövekből emelték őket, de az egyik diadalív-szerű előtt áll egy különös szobor, amely egy sokfelé tekergőző polipot ábrázol. Akárhogyan próbálom a kamerámmal befogni, soha nem tudom teljes egészen, mert folyton mozog. Közben a tömeg szétszéled, azt sem tudom, hová kell mennem. Egy arrafelé tébláboló embert kérdezek meg, aki szerint elég elindulnom a tenger mellett, és hazaérek. Csak azt nem árulja el, hogy melyik irányba…
Nyári táborba kell mennem, bár soha nem rajongtam értük különösebben, és riportok sorozatát várják tőlem. Az egyik épületnél szembe jön velem Kékasszony, napbarnított huszonévesen, ahogyan soha sem láttam. Nagyon megörülünk egymásnak, de kiköti, hogy semmi múltba nézés, és a táborban is csak akkor találkozhatunk, amikor ő megengedi. Beleegyezem a feltételeibe, hiszen ő az egyetlen, akit itt ismerek. Legalábbis azt hiszem, amíg meg nem szólít egy nő, hogy milyen jó bennünket újra együtt látni. Én pedig úgy teszek, mint aki nem érti, hogy miről beszél…
Mezőgazdasági konferenciára invitálnak, amelyet egy túrabuszban tartanak. A résztvevők szinte valamennyien egykor a vásárhelyi galeri tagjai voltak – azóta szinte mindegyikük meghalt, vagy idegenbe távozott – de most professzorokként, Phd.-kként vannak jelen. Nekem kell elnökölnöm, holott fogalmam sincs a mezőgazdaságról, és a nap végén én választom ki az év kukoricáját, szigorúan szakmai szempontok alapján…
Hírügynökségünk kultúrtermében neves élő és már régen elhunyt színészek készülnek előadásra úgy, ahogyan a régi vándorkomédiások: ételért-italért. Egyikük meglát, és közli a többiek nevében is, hogy legendás házi lecsónkból szeretnének vacsorát, legfeljebb ők még egy kis kolbászt, szalonnát is kérnek bele. Örülök a nem várt sikernek, csupán azt nem tudom, hogy tavalyi befőzésünk, amelyből már jócskán fogyasztott a család is, elég lesz-e a társulatnak, mivel – január lévén –nem tudnék nekik frisset csinálni.
Beiratkozunk Életemmel egyetemre, valahol Spanyolországban, de csak annyit tudunk, hogy egy nagyváros mellett. Útbaigazítanak bennünket, de az út egy plázába vezet, ahol a mozgólépcső-áradatban eltévedünk. Hozzánk szegődik egy helyi férfi, aki megígéri, hogy elvezet minket az egyetemre. Úttalan utakon járunk, a férfi közben spanyol történelmi sztorikat mesél, de hamarosan rájövök, hogy szélhámost, mert szinte egyetlen dátum, egyetlen figura sem stimmel. Közben kiérünk egy köves-sivatagos vidékre, ahol magunkra hagy minket…
Egy két mázsás, torz vigyorú alak próbál engem eltaposni. Csak annyit van erőm üvölteni, hogy nincsen hatalma felettem…
Ismét vonaton. Életemmel egy ősi város felé utazunk, és út közben olyan érzésünk támad, hogy valamit elloptak tőlünk. Mindent kipakolunk a hátizsákjainkból, úgy tűnik, mindenünk megvan. Közben azonban Életem eltűnik, miközben összes holmija ott marad. És hamarosan le kell szállnunk. Kétségbeesetten próbálok összepakolni, magamra aggatok mindent, közben fényképezőgépünk, kameránk darabokra esik. Jön a kalauz, már szinte rugdosna le a vonatról, de Életem sehol és még sok mindent nem szedtem össze. Végül mégis leszállítanak, ott állok egy ismeretlen város állomásán, egyedül. Kiabálok, hívom Életemet, aki egyszer csak a semmiből előkerül. És akkor derül ki, hogy minden pénzünk, minden iratunk elveszett. De legalább mi megvagyunk egymásnak, még ebben a reménytelen helyzetben is…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
